Müpa Magazin+ / Ráadásul
improvizacio_hangszerek_dolo-iglesias_unsplash.jpg

Forrás: Unsplash

Dióhéjban az improvizáció történetéről

2025. 01. 22. Molnár Fanni

Minden kultúrában létezik improvizált zene, csak éppen a módszertana és a helye más. Dél- és Nyugat-Ázsia, Indonézia és Afrika legnagyobb presztízsű műfajai improvizatívak: ezek a művészi szabadság legmagasabb rendű megnyilvánulásai, amelyekben a zenész saját ihletéből, spontán módon, a lehető legkevesebb kötöttség nyomása alatt alakítja a zenét. A nyugati zenekultúra viszont alapvetően műközpontú, így az improvizáción alapuló műfajokat ritka kivételként kezeli – de nem volt ez mindig így…

A zenei alapfogalmakat nagyon nehéz pontosan meghatározni – nagyjából tudjuk, mit kell érteni alattuk, de jelentésük időhöz, térhez, társadalmi közeghez és műfajhoz kötött. A zenetudomány nagykönyve, a Grove lexikon mindenesetre így definiálja az improvizációt, más néven rögtönzést: „jelentheti a darab jelen idejű megkomponálását az előadók által, de egy már létező zenei váz kidolgozását is, vagy bármit e két véglet között.” A klasszikus zenében az utóbbi végletet képviselik a díszítések, az előbbit az olyan műfajok, mint a prelúdium – amely eredetileg szabad improvizációként ágyazott meg a következő darab hangnemének, és csak később vált írásos zenei műfajjá –, és valahol közöttük helyezkedik el a kadencia, a tételek záróhangját megelőző virtuóz kalandozás.

Az improvizáció gyakorlatának első leírásai a 15. századból származnak, de biztosak lehetünk abban, hogy már jóval korábban, a többszólamúság születésénél is a rögtönzés bábáskodott. A zenetörténet egyik legnagyobb improvizátora nem más, mint Johann Sebastian Bach, akiről feljegyezték, hogy ha nem volt elégedett egy csembalista teljesítményével, a játékos mögé állva maga is be-benyúlt a billentyűk közé, hogy gazdagítsa a hangzást. Mozart és Beethoven ünnepelt rögtönző volt, akik saját versenyműveikben is kiélték ez irányú késztetéseiket, míg Liszt Ferenc a koncertjei végén a közönségtől kapott témákra improvizált varációsorozatot, közben pedig prelúdiumokat, fantáziákat játszott. A felsorolt szerzők nem véletlenül mind zongoristák: az improvizáció a 18. század végére szinte kizárólag az ő felségterületükké szűkült. (Persze ne feledkezzünk meg az énekesekről, akik továbbra is talán mindenki másnál szabadabb kezet kaptak.) A 19. század második felében az improvizáció csillaga leáldozott: egyrészt a túlzott hatásvadászat eszközévé vált, másrészt az előadók szerepe fokozatosan a leírt kompozíciók hű tolmácsolására korlátozódott. A zeneoktatás fókusza is a lekottázott művekre került át, hanyagolva a korábban sokkal fontosabb rögtönzést.

A 20. század második feléig az improvizációt egy új jelenség, a némafilmek kísérete, illetve néhány kompozíció szigorúan behatárolt szakasza képviselte. (Egyébként is, ki tudna egy dodekafon műbe csak úgy beleimprovizálni?) Mindezeknek is köszönhető, hogy az improvizációt ma elsősorban a jazzhez kötjük, ahol legegyszerűbb és leggyakoribb formájában a témára – adott dallamra és/vagy harmóniamenetre – játszott variációsorban kap helyet. Bár a köznyelvben rögtönözni sokszor az előretervezés csődjét jelenti, a zenében ez a leglebilincselőbb művészi formák egyike, amely teljes polgárjogot nyert a színpadon is.

Erről a Müpa színpadán is meggyőződhetünk, amikor a francia, Flying Lotus-, Madlib- és J Dilla-feldolgozásairól ismert Underground Canopy, az improvizációs színtér kiemelkedően izgalmas, egyéni szereplője olyan hazai alkotókkal egészül ki a budapesti imprószcénából mint Zahár Fanni, Klausz Ádám, Dombeats és Papp Mukunda.


General contact information
What would you like to ask about?
Newsletter
Register and subscribe to the newsletter of Müpa Budapest to be the first to hear about our programs! Register