Művészettörténész, média- és performance-művész. Ikon. Laurie Anderson, a New York-i underground legendája újra Budapesten. „Mindenki tudja, hogy a dolgok egyre sebesebbek. Miért ne lassíthatnánk egy kicsit?” – kérdezte néhány éve. Aki nyitott a valódi izgalmakra, most együtt lassíthat Laurie Andersonnal!

A nemzetközi áttörést hozó első nagy sikerét 1981-ben, az O Superman című dalával aratta, előadóművészi világhírét a későbbiekben részben a pazar multimediális környezetbe helyezett koncertjeinek köszönheti. De Laurie Anderson nemcsak a színpadon számít sikeres művésznek, az elmúlt évtizedekben hét könyvet jelentetett meg, képzőművészeti munkáit a világ legnevesebb múzeumaiban állította ki. 2002-ben – a világon elsőként – az Egyesült Államok Űrkutatási Központja (NASA) rezidens művészeként dolgozott, a The End of the Moon turné (2004) e korszak nagyszabású összefoglalása volt. 2007-ben lett az egyik legrangosabb művészeti díj, a Dorothy and Lillian Gish Prize kitüntetettje. Kétéves, világkörüli koncertkörúton mutatta be Homeland című anyagát, melyet 2010-ben a Nonesuch CD-n is megjelentetett. Ugyanebben az évben állt színpadra Delusion című új, önálló produkciójával a Vancouveri Kulturális Olimpián. Vizuális munkáiból és installációiból São Paulóban nyílt retrospektív kiállítás. A nagy sikerű tárlat később átutazott Rio de Janeiróba, legújabb műveit Forty-Nine Days in the Bardo címmel pedig Philadelphiában állította ki. Hagyományos technikával készített festményeiből a New York-i Vito Schnabel Galéria rendezett tárlatot.

Amerika egyik legismertebb – és legmerészebb – kreatív újítója, Laurie Anderson íróként, képzőművészként és énekesként a legkülönbözőbb művészeti ágakat kapcsolja össze, a legújabb technológiákat különösen innovatív módon építi be produkcióiba. Előadásaiban feloldódnak a kísérleti zene, a színház és a vizuális művészetek közötti határok.

E besorolhatatlan és minden porcikájában szabálytalan előadóművész már elmúlt harminc, amikor O Superman című dala – melyben magától értődő természetességgel hozta közös nevezőre John Cage kísérleti zenéjét, Steve Reich repetitív muzsikáját és az új hullámos popzenét – a slágerlisták csúcsát ostromolta. Az 1980-as években még úgy tűnhetett, hogy a multimediális technológiákat virtuóz módon kezelő Laurie Anderson utópiákat fogalmaz meg, ám a hétköznapok fokozatosan utolérték művészi vízióit. Ő pedig ezzel párhuzamosan egyre egyszerűbbé és közvetlenebbé vált. Életművének egyik legjobb magyarországi ismerője, Szőnyei Tamás találó jellemzése szerint Laurie Anderson eszményi példája annak, milyen sok lehet a kevés, mennyire hatásos az egyszerű. De ha szükséges, megpakolja gitárral, dobbal, fúvóssal, kórussal, táncos ritmusokkal. És akkor a hangjáról még nem beszéltünk. Erről a lágyan artikuláló, dallamosan beszélő, intelligens emberi hangról. Ami szerepek sokaságát képes alakítani, lehet üzenetrögzítő, lehet buta liba, filozofikus humorú előadó, férfi, nő, akárki.

Rendező: Művészetek Palotája