A Kaukázus a 2000-es évek elején Tatabányán alakult, látszatra „csináljunk valamit, hogy ne unjuk magunkat halálra a suliban” zenekarként. Ám a szemfülesebb hallgatók már akkor felfedezhették, hogy Majdnem Kína című első albuma első hallásra „megmondónak” tűnő sorai mögött egy, a globalizációt mélyen megkérdőjelező éles elme kritikus világképe és az azt mérnöki pontossággal lejegyző narratív képessége áll. Kardos Horváth János frontember ugyanis teljesen új típusú szövegíró. A punkkorszak óta elhanyagolt rendszerkritika nála nem ér véget a problémafelvetésnél: gyakran kézikönyvet is ad mellé vállalható, felelősségtudatos megoldásokkal. Mindeközben nem merészkedik az olyan szokásos, csábító ingoványokba, mint a jópofizó összekacsintás, az önsajnálat és a pártpolitizálás.
A banda zenei téren is elkerüli a legnagyobb csapdát. Bár hangzásuk lemezről lemezre csiszolódik, náluk nem jelenik meg a szövegcentrikus zenekarokra jellemző parajelenség, a „zenei túlagyalás”. Ízesen játsszák a néha a beat (Lift), néha a '90-es évek hangzását idéző (Lángos-Tejföl) alterockot, ami tökéletesen kiszolgálja a koncentrációt igénylő üzenetátvitelt. Kardos kamaszos énekhangjának szerencsére megvan az a képessége, hogy a legsötétebb cinizmussal festett költői képeket tartalmazó szövegek hatására se a borotvapengéket tartalmazó szekrény felé induljunk.
Színpadon kívüli gesztusaik - ingyen letölthető lemezek, normális honlap, magvas nyilatkozatok - pedig még rokonszenvesebbé teszik őket. Ők biztosan nem fognak egyik pillanatról a másikra eltűnni. Ennek legújabb bizonyítéka fellépésük a Müpában, ahol végre megtarthatják régóta ígért első „színházi koncertjüket”.

Rendező: