Amióta a jazz öntudatra ébredt, története során mindig fontos szerepet játszottak a nagyzenekarok, kezdve Paul Whiteman 1920-as években működött zenekarával. A big band népszerűsége megért hullámhegyeket és -völgyeket, s a gazdasági nehézségek ellenére mindmáig a műfaj elengedhetetlen formációja maradt. Hová is lettünk volna Duke Ellington, Count Basie, Benny Goodman vagy Glenn Miller, illetve az ezredfordulón Bob Brookmeyer nélkül? A dobos John Hollenbeck is Brookmeyer New Art Orchestrájában dolgozott, itt sajátította el a nagyzenekari játék alapjait. Felettébb sokoldalú és nyitott gondolkodású muzsikus lévén aztán a New York-i kísérleti zenei színtér egyik megkerülhetetlen alakjává vált, hosszú éveken át dolgozott Meredith Monkkal, Fred Hersch zongoristától David Krakauer Klezmer Madness! együttesén át Frank London zenekaráig rengeteg helyen megfordult. Saját zenei elképzeléseit az ezredforduló után a Claudia Quintetben kezdte kibontakoztatni, majd a John Hollenbeck Large Ensemble vezetőjeként fogott új utak kijelölésébe. Az egy híján húsztagú zenekar fontos jellemzője, hogy megszólalásban igen távolra merészkedik a megszokott big band-hangzástól, továbbá hogy nem szabadon felcserélhető muzsikusok laza kompániája, hanem állandó alkotótársak műhelye, amelynek magja Hollenbeck mellett a Claudia Quintet hatodik tagja, Matt Mitchell zongorista, Tony Malaby szaxofonos, illetve Kermit Driscoll nagybőgős. A zenekarvezető grandiózus kompozíciói a minimalizmus eszközeivel épülnek hangkölteményekké, amelyekből Hollenbeck harmadik fontos formációjából, a Refuge Trióból szabadult Theo Bleckmann énekhangja sem hiányozhat.

Rendező: Művészetek Palotája