Már gyermekkoromban elvarázsolt az ókori görög mitológia. Emlékszem, miközben újra és újra elolvastam e mítoszokat, elképzeltem ezt a rémisztően csodálatos világot, és hinni akartam ebben a vad univerzumban, amelyben istenek és szörnyek csatáznak egymással a hatalomért, játszva hősökkel, esendő emberekkel. A költő Orfeusz alvilági utazása az egyik legerősebb mitológiai történet, melynek lényege – a gyász, a szerelem, a veszteség átélése – ma is jelen van hétköznapjainkban. De talán mindennél inkább szól a művészet erejéről, az ihlet kereséséről és az igaz művészi elkötelezettségről. Orfeusz alászáll az alvilágba, hogy visszahozza Euridikét. Az istenek tilalma ellenére a legutolsó pillanatban vágya legyőzi: hátranéz, miközben Euridikét a fénybe kíséri. Euridikére vetett pillantása egyszerre szimbolizálja emberi esendőségét, gyengeségét és művészetének ihletadó forrását. Bukása nélkül sosem talált volna ihletet. Büntetése az örök magány: szerelmét csak dalaiban énekelheti, zenéjében jelenítheti meg. A mítosz attól kel életre, hogy generációkról generációkra öröklődik. A történeteket újrameséljük, átírjuk, félig elfelejtjük, majd elveszítjük, hogy végül újra megtaláljuk őket. Ezért helyeztem koreográfiámat az emlékezet kontextusába. Gluck operájának témái Riederauer Richárd kortárs kompozíciójába szőve emelkednek a mítosz világába. Az archaikus és szimbolikus elemeket Molnár Zsuzsa díszlet- és jelmeztervező értelmezi újra. A táncművészek által megformált karakterek és jelenetek pedig újramesélik az európai kultúra egyik legnagyszerűbb történetét. (Cameron McMillan)

Rendező: Nemzeti Táncszínház