Balanchine mára klasszikussá vált 1947-es koreográfiája az orosz balett 19. századi fénykorát idézi meg, annak birodalmi pompájával, csillogásával, ám a klasszikus lépéseket újszerű szekvenciákkal megbolondítva. A Csajkovszkij III. szvitjének utolsó tételére készült, cselekmény nélküli művet gyakran a Csipkerózsika „kistestvéreként” is emlegetik. Nem véletlen a címadás: a klasszikus báltermi közegben a női és férfi szólótáncos, valamint a balettkar szólói és együttesei hűen követik a zenei tétel tizenkét variációját. Az egész mű a klasszikus balett könnyed eleganciáját és szerkesztési elveit hordozza, míg minden táncmozdulat a muzsika finom történéseire reagál, és a zenei kompozícióval együtt épül a végső polonéz utolsó, katartikus akkordjáig.
Az Etűdök témája maga a klasszikus tánctechnika, a balett. Kiemelkedő felkészültséget igénylő koreográfia, mondhatni, egy különleges balettóra, amely egyben egy társulat technikai tudásának „vizsgája” is: a rúd mellett kezdődik, és egyre összetettebb gyakorlatokban mutatja be az ugrásokat, forgásokat, a spicctechnika specialitásait, míg végül eljut a bonyolult színpadi kombinációkig és magas fokú virtuozitásig. Harald Landert a jól ismert Czerny-zongoraetűdök ihlették, ezek zenekarra hangszerelt változatára készítette koreográfiáját 1948-ban, a Dán Királyi Balett Társulatának. A műben megmutatja a fáradságos gyakorlatok szépségét és tökéletességét, felvillantja a különböző tánctörténeti korszakokat, és megjeleníti A szilfid legendás balerinájának alakját is.

Rendező: Nemzeti Táncszínház