Amikor Joseph Haydn első ízben járt Londonban, a társasági élet csapongó zűrzavarában újra és újra szóba került az egy évtizede halott, Angliában tevékenykedett német zeneszerző, Georg Friedrich Händel neve. S hogy Händel zenéje nem pusztán a kifinomult és konzervatív ízlésű arisztokrácia kulturális belügye volt, hanem tömegek elragadtatását kiváltó közügy, arról Haydn 1791 májusában személyesen is meggyőződhetett. A Händel-emlékünnepségek keretében néhány nap leforgása alatt olyan nagyszabású oratóriumok szólaltak meg, mint az Izrael Egyiptomban, az Eszter, a Saul, a Júdás Makkabeus vagy a Messiás, nem ritkán ezernél is több közreműködővel. A Westminster-apátság ilyenkor zsúfolásig megtelt a barokk mester emlékét tisztelő zenebarátokkal. Egy korabeli beszámoló szerint Haydn szinte magánkívül volt a lenyűgöző élménytől.
Az évtized végére aztán ő is elkészült a maga nagyszabású, háromrészes oratóriumával, A teremtéssel, melynek szövegkönyve egykoron Händel kezébe is eljuthatott. Az őslibrettót Milton Az elveszett paradicsom című munkája nyomán egy Lindley nevezetű angol költő írta. Ezt a szöveget vitte haza magával Haydn Bécsbe, és lefordíttatta németre. A darab óriási sikert aratott, s van abban valami szimbolikus, hogy a felvilágosodás századának legvégén készült el. Az oratóriumot hallgatva ugyanis olyan világ tárul elénk, mely eredendően jó és megismerhető. Ebben a világban még Madách Luciferje sem találna kritizálnivalót, a gép valóban forog és „évmilliókig eljár tengelyén, míg egy kerékfogát újítni kell”.

Rendező: A Magyar Rádió Zenei Együttesei