A fennmaradt két Bach-passió egyikét, a protestáns egyházzene csúcspontjának tekinthető Máté-passiót ma gyakran pusztán zeneműként adják elő, pedig alkalmazott zene a javából, vagy ahogy Fischer Iván fogalmaz: „szellemi tartalmú rituálé”. Az 1727 nagypéntekjén bemutatott mű két része között nagyjából egyórás prédikáció hangzott el. A darabban található evangéliumi szövegek, a korabeli közönség által jól értett zenei szimbólumok és a több ponton fellelhető kulcsszavak, amelyek összekötik a bibliai idézeteket Picander verseivel és a korálok szövegeivel, mind azt mutatják, hogy ez a passió sokkal inkább tanítás, mint csupán zene. Tanítás részvétről és együttérzésről, vagyis kompasszióról.
Fischer Iván Amszterdamban már nagy sikerrel bemutatott elképzelése ehhez az eredeti gondolathoz csatlakozik. A Máté-passióból kimaradt jelenetek helyén olyan klasszikus vagy épp népzenei, jazz-, kórus- és filmbetétek szólalnak meg, amelyek mondanivalójukban találkoznak a bachi üzenetekkel. Ugyanaz a fogalom, több áldozat; egy este, több szenvedéstörténet – ez Fischer Iván szigorúan jelenre hangolt, folyamatosan változó koncepciójának lényege.
A betétek után mindig visszatér Bach zenéje. A kettéosztott kórus és a zenekar elképesztő sztereóhangzást hoz létre, érzékletesen jeleníti meg a tömegek közti felelgetést. A Máté evangéliuma nyomán haladó elbeszélés többször megáll, hogy áriák formájában vetítsen ki egy-egy érzést. Az intenzív, drámai, gyakran szenvedélyes zenében Bach számos szövegfestő eszközt használt, vokálisan és hangszeresen egyaránt.

Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar