Az új zene elképzelhetetlen az ütőhangszerek forradalma nélkül. S vajon mitől lüktetett mágikus erővel a történelem előtti idők zenéje, ha nem az ütőhangszerek ritmusától? A budapesti Amadinda és a tajvani Ju Percussion Group több magyarországi bemutatót ígérő estje megidézi a Távol-Keletet, a Kolumbusz előtti Dél-Amerikát és egy orosz falusi lakodalmat. Mindezek előtt pedig megszólal egy futurista-kubista filmzene.

Az avantgárd művészek - a dadaisták éppúgy, mint a szürrealisták vagy a futuristák - óriási lehetőséget láttak a 20. század új médiumában, a mozgóképben. A kubista festő Fernand Léger egyetlen film erejéig tett kirándulást a műfajban: az 1924-ben forgatott Mechanikus balett az experimentális filmművészet alapművévé vált. Léger pontosan kidolgozott ritmus szerint illesztette össze a rövid snittekből álló képanyagot. „Ez a film - írta - igen komoly kihívás elé állította a szemet. Szalmakalap, cipők, üvegek, lemezek, műlábak, arcok, szemek, gépek, egy rakás holmi és végül egy mosónő voltak a színészeim. Mindet ugyanúgy kezeltem, egységes erővel. Az embert és a tárgyakat egyaránt egy adott ritmikus alapmintába szőttem bele.” Ehhez a vizuális világhoz komponált kongeniális zenét az amerikai George Antheil.
Nem kevésbé merész kísérlet Igor Stravinsky ugyanekkor szerzett, a kantáta és a balett sajátos keverékével kísérletező, az Antheil-darabhoz meglepően hasonló hangszerelésű - zongorák együttesét és ütőhangszereket foglalkoztató - Menyegzője.
Izgalmas kapcsolatok felismerésére ad lehetősége a színház és a mágia határán egyensúlyozó, látványában is igen hatásos Solar Myth és a Varázslatos Amerika énekei című Ginastera-kompozíció összekapcsolása.

Rendező: Művészetek Palotája