A zenei hangzás különleges és sajátos világa a latin, a mediterrán terület muzsikája, akkor is, ha francia (Fauré, Debussy), akkor is, ha argentin (Ginastera). Gabriel Fauré 1905 és 1920 között a párizsi Conservatoire igazgatója volt - tanítványai között oly neveket találunk, mint Maurice Ravel és Nadia Boulanger -, s erősen hatott a francia zene fejlődésére. Maurice Maeterlinck Pelléas és Mélisande című drámájához komponált zenéjéből 1898-ban készített háromtételes zenekari szvitet.
Maeterlinck e darabjából köztudottan korszakot meghatározó operát írt Claude Debussy. Az ő életművének azonban az egésze meghatároz, illetve elindít egy korszakot: rendkívül finom hatásokra építő, meglepő hangzásaiban, sajátos harmóniavilágában már a 20. század bölcsőjére ismerhetünk. Images pour orchestre (Zenekari képek) című műve lassan, 1916 és 1920 között készült, s különböző népek zenei lelkét idézi. A Gigues angol, az Ibéria spanyol, a Rondes de printemps (Tavaszi körtánc) francia folklórt alkalmaz.
Alberto Ginastera korai alkotói periódusában az argentin népzene szenvedélyes és hivatott népszerűsítője volt. 1965-re elkészült darabjáról így nyilatkozott: „Hárfaversenyem három tételből áll. Az első […] szonáta formájú, több eleme a visszatérésre és a kódára összpontosul. A második tétel […] négyrészes A-B-C-A forma. Az utolsó tétel […] formája bevezetés és rondó. A bevezetés a szólóhárfa hosszú kadenciája; a rondóban felismerhető az argentin zene néhány ritmuseleme”.

Rendező: