Semmi kétség, a 19. század legnagyobb hatású zeneszerzői között előkelő hely illeti meg Liszt Ferencet. Újragondolta a versenymű műfaját, például a Haláltáncban, valamint megálmodta a szimfonikus költemény ideáját, mely a legkülönbözőbb stílusú és szemléletű zeneszerzők – Csajkovszkij, Richard Strauss, Smetana, Rachmaninov, sőt a fiatal Bartók – számára jelentett referenciát. A liszti elgondolás egyik legkülönösebb, legizgalmasabb, legrejtélyesebb leágazása pedig Szkrjabin nevéhez fűződik.
Eljátszhatnánk a gondolattal, hogy ha felismerték volna a Szkrjabin-művek zsenialitását, a szimfonikus poémák akár a 20. századi modernizmus kiindulópontjaivá is válhattak volna. Mamutzenekarra, zongorára és kórusra hangszerelt darabjában, A tűz költeményében – Schönberget vagy Stravinskyt megelőzve – teljesen újszerű kompozíciós technikát fejlesztett tökélyre: egyetlen hangzatból eredeztette a szimfonikus darab teljes folyamatát. Még azzal is foglalkozott, hogyan tehetné láthatóvé a zeneművet: a partitúrába fényorgona „szólamot” illesztett, mely a megfelelő színeket, színkombinációkat vetíti a hallgatóság elé. A totális élményt Szkrjabin misztériumnak tekintette, melyben összekapcsolódhat zene, szó és látvány, olyan művészeti nyelvet teremtve, mely egyszerre szólítja meg az összes érzékszervet és hoz létre eksztatikus állapotot. Ő maga úgy fogalmazott, hogy „gondolat formájában az eksztázis – a legmagasabb szintézis; érzés formájában az eksztázis – a legnagyobb gyönyör”.

Rendező: Magyar Rádió Zenei Együttesek