A film tarolt az 1964-es Oscar-gálán: legjobb film, legjobb rendezés (Tony Richardson), legjobb adaptált forgatókönyv (John Osborne) és legjobb filmzene (John Addison). A további hat jelölésről nem is szólva. Erős brit fölény. Szinte érthetetlen. Henry Fielding Tom Jones című regényét (1749) inkább gondolnánk fáradt kötelező irodalomnak. Ráadásul a rendezőtől senki sem számított kosztümös, főként nem kacagtató filmre. Tony Richardson a brit free cinema elismert alkotója volt már akkor, csakhogy szép, súlyos társadalomelemzései miatt: Dühöngő ifjúság, Egy csepp méz, A hosszútávfutó magányossága. Ezekkel ellentétben a Tom Jones vicces, szemtelen és szabad szájú. Néha átcsap némafilm burleszkbe, ironikus inzerteket szúr a jelenetekbe, nem tartóztatja meg magát a testiségtől és a finomnak nem mondható tréfáktól. Arról már nem is szólva, hogy a szereplők néha kibeszélnek a filmből.
Fielding terjedelmes kópéregényéből a drámaíró John Osborne alkotott modern kópéfilm-forgatókönyvet. Ráadásul úgy, hogy Fielding humorát és harapós szatíráját bravúrosan átrántotta a 20. századba. Az egészet átjárja az ifjúság és a szabadság friss fuvallata. Ha valakinek fenntartásai lennének a kosztümös filmeket illetően, megnyugtathatjuk: a kosztümöket szemérmetlenül viselik, és a molyoknak esélyük sincs, hogy beléjük egyék magukat. Az ordas nagy kacsintások pedig világosan jelzik: ez nem a 18. század Angliájáról szól, hanem egy olyan képmutató világról, ahol a parókákat tökfejek viselik.

Angol nyelven, magyar felirattal.

Rendező: Müpa