Szeptembertől a Művészetek Palotája és a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet (MaNDA) együttműködésében folytatódik a Müpamozi, a filmművészet legendás rendezőinek legszebb darabjait bemutató, 2012 januárjában kezdődött, nagy sikerű digitális vetítéssorozat. A második félévet a magyar film legsokoldalúbb alkotója, a Kossuth-díjas mozgóképmester, Makk Károly műveinek szenteljük.
Mi az oka, hogy Makk, miután sok esetben újat hoz, nem lesz annak markáns képviselője? A magyar filmtörténetben „első fecske” volt a Liliomfi a már szerzői jegyeket is felvillantó, a sematikus korszakon túllépő vígjátékként, a Megszállottak a magyar újhullám előképeként, a Szerelem, amely Huszárik Zoltán Szindbádjával a magyar esztétizmus nyitánya volt. Makk egyikből sem alakított ki személyesnek mondott stílust, hanem folyamatosan zsánert, témát és stílust váltott. Nincs még egy magyar rendező, aki ennyi műfajban tudott ma is élő remekművet alkotni, olyanokat, amelyek a világ filmtörténetének is klasszikus darabjaivá váltak (Ház a sziklák alatt, Szerelem, Egy erkölcsös éjszaka, Macskajáték, Egymásra nézve). Mi az a láthatatlan szál, amely mégis összefűzi ezt a sokféle művet? Mi a folyamatos megújulás, a Makk-filmek eleganciájának, vizualitásának titka? Miért szeretjük őket a habkönnyű vígjátékoktól az erkölcsi és lélektani kamaradrámákig?
Réz András, a Müpamozi filmklub házigazdája ilyen és ehhez hasonló kérdések megválaszolására szólítja fel a nézőket.

A Liliomfi, Makk Károly bravúros nyitánya - amiként egyik forgatókönyvírója, Bacsó Péter fogalmazott - „a szabadság, a játékosság és az ifjúság nevében” készült, a képmutatás ellenében. Nagy leleménye a biedermeier világ megteremtése, ahogyan a Kolozsvárott játszódó Szigligeti Ede-vígjátékot idillikus badacsonyi, balatonfüredi környezetbe helyezte. E film sok tekintetben „első” volt, noha nem ez Makk elsőnek készített filmje. (A csillebérci úttörőéletet kritikusan ábrázoló Úttörőket (1949) ugyanis betiltották, és azóta sem került elő.) A Liliomfi volt azonban az első olyan magyar film, amelyet akkoriban egy huszonéves alkotó rendezhetett. Ez az üde, sorozatos félreértésekre épülő vígjáték egy csapásra félresöpörte a tegnapot, mindazt, amit „ötvenes éveknek” nevezünk. Makk látványosan szakított a „vas és acél országában” a központi dramaturgia által a vígjátékok számára is előírt - termelési versenyről, szabotőrökről, népnyúzó földesurakról és kizsákmányolókról szóló - kötelező kűrökkel, és Szőts István óta először „filmszerű filmet” rendezett.
A berettyóújfalui mozis fia a kacagtatás titkával is tisztában volt, s a korabeli Madách színházi bohózati szereposztásból megtartotta a vezető színészeket, Dajka Margitot, Balázs Samut és Pécsi Sándort. Ugyanakkor a film idilli vonásait Makk nagy fölfedezettjei erősítették - az akkoriban rendezőnek tanuló Krencsey Marianne és a pályakezdő Garas Dezső, Soós Imre és Ruttkai Éva kolbászt odaégető szerelmes kettőse is végre természetes szerep volt. Falatozó statisztaként már Latinovits Zoltán is felbukkant, de ami a legfontosabb: az addig negatív szerepeket játszó Darvas Iván, magának hatalmas orrot ragasztva, mulatságos szóviccekben és burleszk gegekben csillogtathatta meg tüneményes humorát. A Liliomfi kasszasiker lett, a Nagy Imre-kormánnyal elinduló „olvadásban” a nézők önfeledten ünnepelték a filmből áradó életismeretet, örömöt és természetességet.

Rendező: Művészetek Palotája, MaNDA