A Müpa és a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet (MaNDA) együttműködésében a filmművészet legendás rendezőinek legszebb darabjaiból álló, új rendezvénysorozat kezdődik. Az első félév 10 digitális vetítése Fábri Zoltán életművéből válogat.
Noha a háromszoros Kossuth-díjas Fábri Zoltán főhelyet kapott a szocialista kultúrpolitika kirakatában, filmrendezői életművét (1952-1983) meghatározták a letiltott forgatókönyvek, ezért milliós nézőszámokat elérő irodalmi adaptációkban mondta el a világról, diktatúrákról és emberi kapcsolatokról alkotott humanista üzenetét. Alapvetően nem volt filmnyelvi újító, mégis, a modern magyar film szimbolikus nagy pillanatait pergetve képzeletbeli mozinkban, alig akad, akinek ennyi erős képsorát összefűzhetnénk a Körhinta (1955) drámai hintajelenetétől A Pál utcai fiúk grundjáig (1968), a Hannibál tanár úr (1956) expresszív stadionjától Latinovits Zoltán őrnagyának abszurd dobozolásáig (Isten hozta, őrnagy úr, 1969).

Nemcsak cenzurális, hanem alkati okokból is, Fábri egész életművét meghatározta a minőségi irodalom. Az 1965-ben forgatott Húsz óra után, tíz évvel később ismét Sánta Ferenc-regényt adaptált. Szemben a modernista formájú, az ötvenes éveket a jelen szempontjából elemző Húsz órával, a 2. világháborús tematikájú Az ötödik pecsét már egy lezárt korszakot állít elénk, ezért különösen alkalmas volt arra, hogy Fábri az általa oly kedvelt lélektani nézőpontból ábrázoljon morálisan szélsőséges helyzeteket, amelyeket egy diktatúra teremthet. 1944 őszén egy kiskocsmában egy összeszokott baráti társaság beszélget a borjúszegy elkészítéséről, meg arról, ha módjuk lenne haláluk után feltámadni, kinek a sorsát választanák, a gazdag zsarnokét vagy az agyongyötört, de tisztességes rabszolgáét. Mellesleg a hatalmat is szidják kicsit, s mivel ezért a közéjük betoppant rokkant honvéd föladja őket, másnap már a nyilasok kínzószobáiban kerülnek a felvetett válaszút elé. A könyvügynök (Márkus László), a kocsmáros (Bencze Ferenc) és az asztalos (Horváth Sándor) életüket áldozzák, hogy emberek maradhassanak, de a különc, cinikusnak tűnő órásmestert (Őze Lajos) meg tudja törni a „kifinomult eszközökkel dolgozó” nyilas vezető (Latinovits Zoltán). Miért lehetséges ez? - Erről csak néhány dokumentáris, keresetlen képsor árulkodik az órásmester lakásán bújtatott alvó zsidógyerekekről. - Fábri szélsőséges dramaturgiai megoldással teszi lehetővé, hogy a történelmi korszak ábrázolásával szemben a parabolikus, morális példabeszéd erősödjön föl: a film felében egyetlen helyszínen, egy lámpa által átvilágított arcokat - jellemeket, az asztaltársaság vitáját látjuk. A cselekmény nem megy előre, a feszültség mégis magával sodorja a nézőt, mert „bezárja a filmbeli jelen időbe” (Almási Miklós). A külvilág, a kocsmából hazatérő barátok környezetének, vízióinak Hieronymus Boscht idéző látomásos megjelenítése, a két nyilas (Latinovits Zoltán és Nagy Gábor) a „többség megdolgozásáról” folytatott dialógusa már nem ilyen erejű. Az 1976 őszén moziba ülő néző viszont megrendülten nézte a sötétszemüveges nyilas ideológust: ez volt Latinovits Zoltán utolsó filmes alakítása.

A Fábri Zoltán retrospektív sorozat további vetítése:

június 4. Magyarok (1977)

Rendező: Művészetek Palotája

Rendező: