John Updike-ot gyakran emlegetik – kicsit közhelyes és hatásvadász módon – az amerikai protestáns középosztály házasságtöréseinek irodalmi krónikásaként. Regényeit sajátos humor jellemzi, de Az eastwicki boszorkányok ráadásul még ördöngös is, hiszen a történések elindítója maga a Legyek Ura, a Sötétség Hercege. Az unalmasan idilli, bár buja vágyaktól semmiképp sem mentes kisváros életét maga az ördög forgatja fel egy sármos, nagyvilági, kőgazdag és mágikus vonzerejű férfiú képében.
A film rendezője, George Miller az íróhoz hasonlóan finoman lebegteti a történetet, pazarul egyensúlyoz a kisrealizmus és a horrorparódia között. Mindezt képben megformálni azonban semmiképp sem egyszerű feladat. Sőt! Sátánian nehéz. A film látványvilágában ugyanis állandóan keveredik a démoni a hétköznapival. Zsigmond Vilmos parádésan oldja meg a feladatot: úgy, hogy nem választja el radikálisan a különleges, olykor horrorisztikus hatásokat a giccsgyanúsan édeskés képektől. Ettől aztán furcsa érzésünk támad. Elbizonytalanodunk. Zavarba jövünk: a világ mely részéhez tartozik egyáltalán a fekete mágia? Az ördög sajátja-e a boszorkányos erő, vagy a bájos boszorkányok vonják bűvkörükbe akár magát az ördögöt is?
Az eastwicki boszorkányok igazi komédia, amely tökéletesen példázza, hogy a legfeketébb humor igényli leginkább a színek mesteri alkalmazását. A Zsigmond Vilmos teremtette, tobzódó színvilág még párbeszédek nélkül is tökéletesen gördíti tovább a történetet.

A sorozat a Magyar Nemzeti Filmalap támogatásával valósul meg.

Rendező: Müpa