„Úgy tűnik, a magányhoz is hűséges vagyok” – Egy napunk Tarján Zsófival

Tarján Zsófi a Honeybeast frontembere, de énekelt az Anna And The Barbiesban és hörgött évekig trash metalt is. Ha az előző mondat alapján kéne őt elképzelnünk, egészen biztosan nem egy végtelenül tudatos, szorgalmas, tisztaság- és egészségközpontú, visszafogott, a magányt és a csendet szerető embert látnánk magunk előtt. Pedig Zsófi extrovertáltsága valóban csak a színpadi énjére terjed ki, és imád elvonultan, a város zajától messze élni, a saját maga ura lenni, és a csendben maximum csak az a napi kétmillió gondolat zavarhatja meg, amelyek Forma–1-es autókként cikáznak az agyában. A vele eltöltött nap során teljesen megfejteni ugyan nem tudtuk őt, de talán egy kicsivel közelebb kerülhettünk valódi személyiségéhez.

Amikor kérdeztem, hogy milyen egy átlagos napod, csak annyit mondtál, hogy unalmas. Ez hogy lehet?

Úgy, hogy unalmas. De nagyon!

Hát akkor köszönöm az interjút, Zsófi…

Rendben, megpróbálom máshogy megközelíteni azt, hogy nekem rettentő nagy szükségem van nyugalomra, napi rutinra és tervezésre, csak akkor működöm rendesen az élet más területein. De a napi rutin nem csak annyit tesz, hogy felkelek, kávézok, fogat mosok, ennél sokkal több apró finomságból adódik össze. Először is a legnagyobb bajom, hogy itt van a fejemben az agyam, ami ezerrel kezd pörögni, ahogy kinyitom a szemem. Éppen ezért nem telhet el reggel anélkül, hogy csak üljek, nézzek ki a fejemből, és hagyjam, hogy ezek a gondolatok cikázzanak, és valahogy lassan lenyugodjanak. Olyan érzésem van, mintha folyamatosan álmodnék, ébren ez egy kicsit visszás állapot.

Mit gondolsz, mi lehet ennek az oka?

Talán ADHD-s vagyok, de egyelőre elég nekem, hogy huszonhét év után utánamentem az inzulinrezisztenciámnak, és legalább azt rendbetettem. Ezt majd kiderítem máskor. Viszont van, hogy emiatt direkt hamarabb kelek fel, ha mennem kell valahova időre, csak hogy az agyam, a testem és a lelkem valahogy elkezdjenek együttműködni, felkészüljenek a napra.

Ezért is költöztél messze a várostól, az erdő mellé?

Pontosan. Nem azért, hogy legyen egy hely, ahol nézek ki a fejemből, sokkal inkább azért, mert nekem túl sok a nagyvilág, és túl sok a vele járó zaj is, ami még nagyobb pörgést meg zavart okoz bennem. Ha a zavar miatt nem tudom végigvinni a rutinomat, akkor egész nap ideges leszek, kizökkenek, nem találom a helyem.

Ez azt jelenti, hogy mindig előre el van tervezve a napod?

Nem csak a napom, akár egy évre előre is tudok tervezni. De maradjunk csak egy napnál: a reggeli menetrendhez már az is hozzátartozik, hogy előző este szeretek mindent elrendezni, elmosogatni, hogy ne zavarjon meg semmi a szokásosnál jobban. Aztán jön még a higiénia és a rend is, ami nagyon fontos számomra, és félve mondom, de mindehhez még nagyon hűséges típus is vagyok, például harminc éve ugyanazt a fogkrémet használom…

Nem állítom, hogy nem zavarsz össze egy kicsit. Egyre kevésbé látom azt a Zsófit, aki éveken át trash metalt hörög, vagy aki a színpadon teljes magabiztossággal van jelen.

Talán pont ezek kellenek ahhoz, hogy ott át tudjak változni: stabil alapok, na meg a mágikus színpad, ami átformál, ahol minden átváltozik bennem.

Erre még visszatérünk később, de azt áruld el, hogy a fogkrémen túl még mihez vagy hűséges?

Néha azt érzem, a tizenöt éve tartó magányomhoz is hűséges lettem.

Nem akarsz senkit beengedi már az életedbe társként?

Szelidítsük a magány szót egyedülállóra, mert annak legalább több színezete van, és tudok vele azonosulni. De igen, be tudnék engedni az életembe valakit, aki hasonlít hozzám, hasonlóan „őrült”, de mégis más. A lényeg, hogy ő is ragaszkodjon magához, és ne leszívjuk, hanem töltsük egymást, hagyjunk teret a másiknak, kapjunk levegőt, miközben mégis adunk egymásnak. Eddig mindenki mellett úgy éreztem idővel, hogy megfulladok, elárasztja a másik valósága az enyémet, és elsorvadok lelkileg. Összességében nem biztos, hogy olyan kapcsolatot szeretnék, amiben együtt is élünk, hanem amikor vágyunk egymás társaságára, akkor együtt vagyunk. A lényeg, hogy mindenkinek maradjon tere és szabadsága. Ilyen értelemben tényleg ragaszkodom a magányomhoz, ha ezt lehet így nevezni.

Ez is eléggé racionálisan hangzik…

Idővel kénytelen voltam beismerni, hogy a szerelem csak egy dolog, ráadásul olyan, ami hosszú távon alaposan tönkre is tehet, ha elfogyok benne. Nem sajnálom a tanulópénzt, és azt sem, hogy eljutottam idáig, szóval nem kell azt gondolni, hogy szegény Zsófi milyen rég egyedül van, mert nem ez a lényeg.

Térjünk vissza a napjaid struktúrájára. Mit csinálsz, amikor elcsendesedik a reggeli agycikázás?

Reggeli után elkészülök, és elindulok a napi teendőimet intézni. Most például egy ruhapróbára fogok menni, mert a nagyobb koncertekre mindig varratok új fellépő ruhákat. Ebben Hornyák Istvánhoz vagyok hűséges, ő tökéletesen érti, hogy mit akarok.

A müpás koncertre is készülsz valami újjal?

Hű, a Müpa, jézusom! Hogyne, nagyon is készülök rá minden szempontból. Nem csak ruhával, lelkileg is. Nagyon sokat jelent a hely szellemisége, meg hogy azokon a deszkákon fogok állni, ahol már megannyi idolom, úgyhogy inkább a ruhára is egyfajta műtárgyként szeretnék gondolni.

Ha nem ruhapróba van, akkor hogyan telik tovább a napod?

Az életem kilencvenöt százalékban a melóról szól: Szegeden próbálunk egy-egy heteket, szerencsére az utóbbi időben sokat, készítjük az új lemezt, és úgy tűnik, hogy most egy vidámabb jön. Minden korszak más, és a lemezeink ezeknek a lenyomatai. A Honeybeast a második családom, és ugyan Bencsik Kovács Zoltán írja a dalokat, de valahogy azonos a ritmusunk, és Zoli képes az én hangomon is hitelesen írni. Megterveztem a lemezborítót is, úgyhogy már „csak” tele kell zenélnünk.

Sűrűek a napok, de csak van valami, ami kikapcsol.

Itt az erdő, a sétálás, de relaxáló az is, ha leülök a zongora elé bénázni, mert ugye én hangszertulajdonos vagyok, nem zenész… De még hosszú a sor, hiszen örök társam a rajzolás, a festés, de videómegosztókon hosszabb videókat is szeretek nézni, meg podcastokat hallgatni. Főleg az orvostudomány érdekel, amíg el nem kezdek pánikolni, akkor abbahagyom. Egyébként gyerekként vagy művész, vagy sebész akartam lenni, de rettegtem attól, hogy mi lesz, ha a beteg menni akar, miközben mindent megteszek érte, és akkor ott hal meg a műtőasztalon. Ezt az én lelkem nem tudná elviselni, nem tudna hozzászokni sem.

Itt az idő, hogy elmondd, a magányos és szenzitív lélek hogyan tud kétségek nélkül működni esténként a színpadon. Összefér a kettő?

Talán amiatt, hogy kicsi korom óta színpad közelében vagyok, nagyon máshogy élem meg a nyilvánosságot. KIEMELÉS Ki tudom terjeszteni a szárnyaimat, teljes szívből tudom élvezni a jelenlétet, miközben ezer dologra, mozgásra, zenére, szövegre, közönségre is koncentráltan figyelek.

Hosszú kihagyás és elvonultság után újra elkezdtél koncertekre, bulikba járni. Ez hogy jött?

Mostanában már jól esett nyitni, autóval járok, nem iszom, és élvezem ezeket a helyzeteket. Ott sem zavar a tömeg, és az egyik Random Trip-koncerten be is dobtak improvizálni, ami nagyon jó volt. Igazából persze sejtettem, hogy ez lesz, és valamennyire készültem is szöveggel, de az improvizálás azért akkor is más. Nagy élmény volt!

Ezek szerint elkezdtél szövegeket is írni?

Mostanában többször azon kapom magam, hogy eszembe jutnak szövegek, szövegfoszlányok, és írogatom őket. Ez persze nem jelenti azt, hogy szeretnék én a Honeybeast szövegírója lenni, de talán egy-két számot, dallamfoszlányt, bármit jegyezni fogok. Vagy nem. Meglátjuk. Minden szépen alakul, és megyünk előre vállvetve.

Fotók: Mari Ornella, Müpa

Az interjú eredetileg a Müpa Magazin 2024/25 évad 1. számában jelent meg.