Básits Branka: „Nagy álmom, hogy az improvizáció ne mumus legyen”

Básits Branka énekesnő szíve szerint a néhány évtizeddel ezelőtti Belgrád bohém negyedének egyik kávéházában énekelne, és mindenkinek ismerné a dalát. A szerb és magyar kultúrában – szüleinek köszönhetően – egyaránt otthonosan mozog: a delejes szerb muzsika közelebb áll hozzá, ám magyarul árnyaltabban tud beszélni.

Közösségi oldaladon megosztottad a bakancslistádat, amelyen szerepel egy különleges tétel: visszarepülni az 1960–70-es évek Jugoszláviájába. Mit csinálnál ott?

Elsősorban a zene miatt utaznék oda, hiszen akkoriban Jugoszláviában virágzott a kávéházi kultúra. A kafanákban – kávéházakban – nyüzsgő éjszakai élet várta a betérőket, rendkívül magas kulturális színvonalon. Úgy képzelem, hogy akkoriban nagyon őszinte volt a zenélés, és közvetlen kapcsolat alakult ki a zenészek és a közönség között. Most is egy gyönyörű kávéházban ülünk. Képzeld el, hogy egy díva végigvonul az asztalok között, énekel, és mindenkinek ismeri a dalát. Ez a miliő engem rettenetesen vonz, de ma már ritkaságszámba megy. Belgrádban, a bohém negyedben még lehet találni hasonló helyeket.

Azt mondtad, hogy akkor még őszintén zenéltek. Ez mit jelent?

A zenészek annyira közel voltak a közönséghez, hogy nem volt lehetőségük bármit is elmismásolni. Nem hazudhattak: teljes lelkükkel jelen kellett lenniük a pillanatban. A spontaneitás, a zene pillanatnyi hatása hatalmas kincsnek számított, hiszen nem volt a zsebükben egy telefon, amelyen meghallgathatták a világ bármely dalát.

Manapság van lehetőség hasonló kapcsolatot teremteni a közönséggel?

Itt-ott akadnak meghittebb terek, de ahol ezt igazán értenék és értékelnék, az pár száz kilométerrel délebbre kezdődik.

Ezt elsősorban a szerb szöveg miatt mondod?

Csupán részben. Bár kétségkívül fontos, mivel a szövegek mindig valamilyen történetet mesélnek el, azokhoz pedig könnyebb kapcsolódni. Másrészt nagyon különbözik a balkáni és a magyar zene habitusa, teljesen más energiákat szabadít fel és egészen más hangszereket használ. Nálunk harmonika már ritkán fordul elő, de Szerbiában máig elképzelhetetlen egy esküvő vagy családi összejövetel harmonikaszó nélkül, és ugyanígy a kávéházi zenében is nélkülözhetetlen. Itthon ez egzotikusnak számít, ettől pedig inkább érdekes lesz, mint szívhez szóló. Nehéz ezt a közvetlen, őszinte kapcsolatot megteremteni itthon.

Én Csépem című lemezét teltház előtt mutatta be a Müpában © Nagy Attila, Müpa

Édesapád szerb, édesanyád magyar származású, a zenédben pedig különlegesen elegyedik ez a két hatás. Amikor azonban kiadtad első önálló lemezedet, az Én Csépemet, akkor a szerb zene felől közelítettél, ezzel az anyaggal fogsz fellépni a Müpában is. Miért?

Gyerekként a szerb nagyszüleimmel együtt nőttem fel, három generáció élt egy portán. A szerbségem számomra kicsit érdekesebb, jobban bele tudok bújni, ezért gondoltam, hogy inspirációs forrásként a szerb gyökerekhez nyúlok. Számomra meghatározó volt, hogy nagyszüleimnek köszönhetően a rádióból és a családi ünnepeken szerb zene szólt. Emiatt zeneileg könnyebb kapcsolódnom a szerbségemhez, mint a magyarságomhoz, utóbbit az egyetemi tanulmányaim során fedeztem fel igazán (Básits Branka népi énekesként végzett a Zeneakadémián – a szerk.). A gyerekkor mindig meghatározó inspirációs forrás egy művész életében.

Ennek ellenére azt mondtad, hogy magyar szavakkal mélyebben, árnyaltabban tudod kifejezni magad, mint szerbül.

Ez elsősorban az iskoláim miatt alakult így, mert soha nem jártam szerb nyelvű iskolába. Mivel édesanyám magyar, a szűkebb családi körben mégiscsak a magyar nyelv dominált. Egyébként amíg óvodába nem kerültem, egyformán beszéltem mindkét nyelvet. Ezért van az, hogy nincs akcentusom szerbül sem, nyelvtani hibák alapján jönnek rá, hogy engem ez a nyelv kihívás elé állít.

Más bélyegeket gyűjt, te pedig zenekarokat – mondtad egyszer. Énekelsz a Zűrös Bandában, a Pravóban, léptél fel a Boban Marković Orkestarral. Ennyi arcod van?

Rengeteg ötlet van a fejemben, és mindegyik annyira más! Hiába vezérfonal számomra a balkáni és ezen belül a szerb kultúra, ezt a színes zenei közeget nem tudnám egyetlen zenekarral bemutatni. Olyan ez, mint egy kincsesdoboz, amelyben a lehető legmeglepőbb dolgok vannak egymás mellett. Ezeket a kincseket más-más energiákkal, kontextusban és emberekkel lehet megmutatni. Akadnak olyan formációk is, ahová meghívtak, és azóta is visszajárok hozzájuk vendégként. Ilyen a Balogh Kálmán Gipsy Cimbalom Band, ahol egy kialakult zenei szőnyegre ültetnek föl.

Akadnak olyan formációk, amelyekben hangsúlyos szerephez jut az improvizáció. Könnyedén rögtönzöl?

Nagy álmom, hogy az improvizáció egyszer ne egy mumus legyen az életemben, hanem felszabadult zenei játék. Az improvizatív részek alatt jobban izgulok, mert az még mindig egy komfortzónán kívüli állapot, de nagyon izgat, különösen a balkáni zenében megjelenő, a jazzhez képest kicsit kötöttebb formái. Én szeretek dallamban gondolkodni, és a balkáni zenében mindig egyik dallamból nő ki a másik, majd összefonódnak, és így jön létre egy dallamos improvizáció, amely akár önálló dalként is megállná a helyét. Szeretném biztonsággal használni ezt a nyelvezetet, hogy ebben is ki tudjam fejezni magam.

Akadnak olyan muzsikusok, akik a klasszikus zene irányából közelítenek a jazzhez, mások a népzene felől. Miért működik jól együtt a népzene és a jazz?

Talán azért, mert mindkettő tágas, szabad teret ad a klasszikus zene kötöttebb formáihoz képest. Azt hiszem, a népzene és a jazz több lehetőséget ad arra, hogy az előadó karaktere, lelke, gondolatvilága megjelenjen a dalban. A népzene az egyetlen olyan műfaj, amelyet a megalkotása pillanatában nem színpadra szántak. A mai napig dilemmát okoz a népzenészek körében, hogy színpadon hogyan lehet visszaadni a báját, letisztultságát, miközben ott egészen más követelményeknek kell megfelelni, mint egy táncházban vagy Juliska néni kertjében.

Mikor jöttél rá, hogy az a különleges kulturális közeg, amely körülvesz, nem magától értetődő, hanem érték?

Tinédzserként az ember keresi az identitását, azon gondolkodik, hova tart, mi lesz belőle – akkor döbbentem rá, hogy ez nem szokványos dolog. Időnként most is rácsodálkozom, mert hajlamos vagyok elfelejteni, főleg akkor, ha sok időt töltök a magyarországi szerb és bolgár közegben – utóbbiban is van egy zenekarunk, amely a közösséget szolgálja. Rájöttem, hogy nemcsak tartozom valahová, hanem tartozom nekik azzal, hogy a saját eszközeimmel hozzá is tegyek ehhez. Ezért kezdtem mélyebben foglalkozni a szerb kultúrával.

Már régóta mondjuk, hogy a gyűjtéseket tekintve a 24. órában vagyunk. Szigetcsépen még akadtak érdekes szerb dallamok?

Igen, bár mostanában egyre több idős ember megy el közülünk. Én a lelkiismeretem megnyugtatására kezdtem el a gyűjtést, mert arra gondoltam, hogy ha én nem csinálom, senki nem fogja elvégezni, és ami még megvan, az is elveszik. Ha pedig valamit felgyűjtök, akkor az megőrződik. Ahogy egyre több időt töltöttem ezzel, rájöttem, hogy nemcsak tudományos szempontból érdekes, hanem visszahat a közösségre is. Az idősek is jobban megbecsülték az örökségüket. Ez megerősített abban, hogy a munkám nem csupán az én lelkiismeretem megnyugtatásáról szól, hanem más közösségek számára is megmutatja, hogy a hagyományból rendkívül kreatív módon táplálkozhatunk. A gyűjtésem ihlette Én Csépem lemezemmel is azt akartam üzenni, hogy a gyűjtés nem valami poros dokumentáció az utókornak, hanem kreatív ihletforrás a jövő számára.

Hol vagy ebben te?

Rajtam keresztül folynak át ezek a dallamok és ennél több nem is kell. Számomra fontos, hogy a zeném többről szóljon, mint pusztán az én zenei világom vagy a szakmai tudásom csillogtatása, ez öncélú volna. Az értékes zene túlmutat rajtunk, és ezáltal egyetemessé válhat.

Básits Branka 2025. feburár 1-jén a Balogh Kálmán Gipsy Cimbalom Band vendégeként lép majd a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem színpadára A népzene ünnepének gálaestjén.