A közös muzsikálás öröme

Tizennegyedik évében jár a Snétberger Ferenc által létrehozott Snétberger Zenei Tehetség Központ: több száz hátrányos helyzetű diák végezte el a képzést, és találta meg a jövőjét a zenei pályán. A Müpában „Az évad művésze” címmel kitüntetett, Kossuth-díjas gitárművésszel a program felépítéséről, eddigi eredményeikről és arról is beszélgettünk, mi a legfontosabb üzenet, amit át akar adni a gyerekeknek.

2011-ben alapította a Snétberger Zenei Tehetség Központot. Hogyan, milyen tervekkel indult a munka?

Mészáros Zoltánnal, a VeszprémFest igazgatójával közösen vágtunk bele a programba. Sok minden már a kezdetektől egyértelmű volt, az eredeti terveket majdnem száz százalékban meg tudtuk valósítani. Először tizenkét hetet tettek ki a kurzusok: hat hét volt nyáron, három-három tavasszal és ősszel, az iskolai szünetekhez igazodva. Ez sajnos azóta kilenc hétre csökkent, és félő, hogy a támogatás hiánya miatt még kevesebb lesz.

Nemcsak gitárt tanítunk, hanem többféle hangszert, klasszikus zenét és jazzt is. Az első években rengetegen jelentkeztek, mert nem létezett még hasonló program. A legjobbakat kellett kiválasztani. Különösen nagy örömet okozott, milyen sok kollégám támogatott, így a program nagy sikert aratott, már a tizennegyedik évünknél tartunk. A kurzusok csodálatos körülmények között működhetnek, Felsőörsön, egy völgyben, a természet közelségében. Itt, az egykori úttörőtáborban építtettünk egy új komplexumot, lettek oktatótermek, nagyjából hatvan gyereknek szállás, és nyolc apartman a tanároknak. Emellett van egy közös étkező, ami elég nagy ahhoz, hogy koncertteremként is funkcionálhasson. Az indulás óta több száz gyereket tanítottunk, akiknek nagy többségét felvették a konzervatóriumba, illetve főiskolára, egyetemre.

Fotó: Csibi Szilvia, Müpa

Miben tér el az itteni oktatás attól, ami egy hagyományos zeneiskolában zajlik?

Semmit sem tehetünk rutinból, alkalmazkodnunk kell a gyerekekhez, meg persze nekik is hozzánk. A kezdetektől nagyon fontosnak tartom az együttjátékot, a gyerekek a tanárokkal közösen zenélnek, improvizálnak – ami teljesen új számukra, főleg a klasszikus zenészeknek. Ugyanakkor szorgalmazzuk, hogy megtanulják a kottát és a zeneelméletet is. Sokan azt mondják, erre ők úgysem lesznek képesek, aztán mindig kiderül, hogy dehogynem. Sokkal könnyebb, mint a zenében magas szintre eljutni.

Említette, az első években milyen sokan jelentkeztek. Hogyan választják ki a növendékeket?

Kezdetben nagyon sokat utaztunk, hogy meghallgassuk őket, és még most is elmegyünk akár vidékre is, ha valahol sok jelentkező összegyűlik. Ha kevesebben vannak, akkor pedig videót küldenek. Évente ötven-hatvan gyerek akar bekerülni a programba, ebből húsz-huszonötöt tudunk felvenni, hiszen vannak olyanok is, akik rendszeresen visszajárnak. Összetartó csapat alakult ki, sokan miután lediplomáznak, tanítani kezdenek nálunk.

Milyen arányban vannak a növendékeik között azok, akik zeneiskolában tanulnak hangszert, és akik otthon, a családban?

Legalább nyolcvan százalékuk zeneiskolában tanul, ahol általában elég jól felkészítik őket. Néhányan vannak csak, akik teljesen autodidakták. A közös zenélés során azonban mindannyian olyan dolgokat tanulnak meg, amit zeneiskolában nem nagyon. Nekik nem gond egy duót vagy triót játszani, mert jó a ritmus- és a periódusérzékük. Amikor nincs órájuk, bejönnek hozzám főtárgyórára, leülnek, hallgatnak. Szerintem az ember akkor tanulja a legtöbbet, amikor csak figyel. Gyerekkoromban apám is mindig azt mondta, ha valamit nem értettem, hogy nyissam ki a fülem. Persze azért van, amit el is kell magyarázni.

Fotó: Csibi Szilvia, Müpa

A technikát nehezebb megtanítani azoknak a gyerekeknek, akik nem jártak zeneiskolába?

Előfordul például rossz kéztartás, amit gyorsan ki kell küszöbölni, mert később már nagyon nehéz rajta javítani. De a technika tanulható. Mutatok gyakorlatokat a gyerekeknek, le is írom őket, hogy később is tudjanak velük foglalkozni. Nemcsak skálákról van szó, mert azt egy idő után elunják, de van olyan feladat is például a jazz-zenészeknek, hogy hogyan lehet a különböző harmóniákkal játszani, akkordokat összekapcsolni.

A programban főleg hátrányos helyzetű gyerekek vesznek részt. Ez milyen kihívásokat jelent az oktatás során?

A mentorok felmérik a gyerekek hátterét, és aztán folyamatosan figyelik őket, év közben is mennek családlátogatásra. Sokan nagy szegénységben élnek, a szülők egy részének nincs munkája. Nálunk ingyenes az oktatás, ha pedig valakit felvesznek a konziba, szerzünk neki kollégiumi elhelyezést. Segítünk az iskolai tanulmányokban is. Önkéntesek szoktak nyáron lejönni hozzánk Felsőörsre, nagyrészt nyugdíjasok, akik a szabadidejükben foglalkoznak azokkal a gyerekekkel, akiknek valamilyen tantárgy nehezebben megy.

Mi a helyzet a hangszerekkel?

Nincs mindenkinek sajátja, előfordul, hogy csak egy hangszer van az egész családban, és az összes gyerek azon játszik. Ilyenkor mi biztosítunk hangszert – a gitárt megoldom én, mert több is van belőle, de támogatók is segítenek, az első pillanattól kezdve sokan küldtek például hegedűket, csellókat. Fantasztikus látni a gyerekek arcát, amikor idejönnek egy rossz hangszerrel, vagy egy olyannal, amit valakitől kölcsönkaptak, és aztán egy jóval mehetnek haza. Örülök, hogy vannak emberek, akik szívesen adományoznak, meg is hívjuk őket a koncertjeinkre.

Milyen rendszerben zajlik a munka a kurzusokon?

Mindennap reggeli után kezdődnek az órák, délelőtt tíztől este hatig tartanak. Főtárgyóra, zenekar, gyakorlás tölti ki a gyerekek napjait, még vacsora után is játszanak. Rendkívül intenzív ez a pár hét, a nem teljesen kezdők annyit tanulhatnak, mint a zeneiskolában egy-két év alatt. Akik megfelelő szinten vannak, esténként a kis hangversenytermünkben el is tudnak lépni, heti három-négy alkalommal tartunk fél-egy órás koncerteket. Be tudják mutatni a darabot, amivel foglalkoznak, gyakorolhatnak a zárókoncertre, emellett szokják a közönség előtti szereplést. Ilyenkor ott van a többi diák, a tanárok, a mentorok, az animátorok, még a konyhai dolgozók is beülnek. Néha eljönnek környékbeliek is, akik ismerik a központot. Minden elhangzó produkcióról elmondom a véleményem, és a tanárokkal is beszélünk róla.

Tanítványaival a Müpa hűségprogramjának évadnyitó estjén
Fotó: Hirling Bálint, Müpa

A nagyobb koncertek pedig szintén motivációt jelenthetnek a diákoknak.

Így van. Akik jól játszanak, sokszor már azért keresnek meg minket, mert a fellépési lehetőségek izgatják őket. Óriási élmény például a Müpában szerepelni, ahogy most szeptember elején is tettük a hűségprogramtagoknak adott koncerten. Ilyenkor különböző formációkban muzsikálnak a gyerekek, duóban, trióban, néha nagyobb együttesben, és a legnagyobb örömömre van egy vonósnégyesünk is. Kaptunk külföldi meghívásokat is, zenéltünk már Svájcban, illetve Spanyolországban a királyné előtt. A gyerekek rengeteget készülnek az ilyen alkalmakra, és mindig nagy az izgalom. Hát én is izgulok!

Említette, hogy a gyerekek nagy része zenésznek tanul tovább. Tudna említeni néhány sikertörténetet?

Ilyen a szaxofonosunk, Balogh Máté esete. Emlékszem, amikor felvettük, még nem volt egyértelmű, hogy ilyen tehetséges, de valamit láttam benne, talán azt, hogy nagyon szeretne tanulni. Hihetetlen fejlődésen ment keresztül, fölvették a Zeneakadémiára, én is szoktam vele együtt zenélni. Biztos vagyok benne, hogy nagy sikereket fog elérni. Arra is emlékszem még, amikor Farkas Zsoltot több másik gyerekkel meghallgattam egy szlovákiai kistelepülésen. Még alig tudtak játszani, de ügyesek voltak, mert annyira akartak muzsikálni. Mostanra remek zongoristává érett, két diplomát szerzett, és tanít nálunk. Sok egykori növendékünk visszajön, és én nagyon örülök, hogy továbbadják a megszerzett tudást.

Mi a legfontosabb üzenet, amit át szeretne adni a gyerekeknek?

Magamat hozom példának: soha nem a karriervágy vezetett, hanem az, hogy minél jobban játsszam. Sokan nem tudják, hogy a tehetség nem elég, az csak a siker húsz-huszonöt százaléka, a többi a szorgalmon, a gyakorláson múlik. Meg a szerencsén, de az nekik már megadatott, hiszen itt lehetnek nálunk.