A bolygó hollandi: Vízválasztó az operatörténetben

Hamarosan a hazai Wagner-interpretáció egyik legjelentősebb alakja, Fischer Ádám 75. születésnapját ünnepeljük a Müpában, a műsor második felében pedig A bolygó hollandi részleteit hallhatja a közönség az ünnepelt vezényletével. Bár a komponista művei egészükben meghallgatva egészen elementáris hatásra képesek, néhány jól megválasztott részlet is sokat elárul Wagner első olyan művéről, amellyel zenetörténetet írt.

A bolygó hollandi 2015-ös bemutatóját természetesen Fischer Ádám vezényelte
Fotó: Pályi Zsófia, Müpa

Tombol a vihar a nyílt tengeren, mígnem a hajó egy norvég fjordban lel végül menedéket. A sziklafalak a matrózok kiáltásait visszhangozzák – az olvasó azt hihetné, már A bolygó hollandi cselekményismertetőjébe kezdtünk bele, pedig az eset valóban megtörtént, és a Thetis nevű, 1839-ben Rigából Londonba tartó hajó egyik utasa, bizonyos Richard Wagner jegyezte fel, majd idézte önéletírásában.

A párhuzam azonban természetesen nem véletlen, hiszen épp ez az élmény vezette később a zeneszerzőt arra, hogy operát írjon a tengerek sorsüldözött vándoráról, egyben megalkossa érett pályaszakasza első dalművét. Wagner ekkoriban a Rigai Udvari Színház karmestere volt, ám ahogy életében még jó párszor, pénzzavarral küzdött, és súlyos adósságokba verte magát. Úgy tervezte, hogy Párizsba utazik, színre viszi legutóbbi operáját, a késő középkori Itáliában játszódó, politikai viszályt feldolgozó Rienzit, és egy csapásra minden gondja megoldódik. Nem kérvényezhetett azonban útlevelet, mert a korabeli szabályok szerint igényét nyilvánosságra kellett volna hoznia, a hitelezők pedig bizonyára nem engedték volna el ilyen könnyen a nekik szép summával tartozó zeneszerzőt.

Nem volt hát mit tenni, titokban, papírok nélkül kellett elhagynia a várost. Szerencsére egy hajóskapitány vállalta, hogy magával viszi Wagnert, feleségét, a színésznő Minna Planert és újfundlandi kutyájukat. Az égiek azonban, úgy tűnik, mégsem nézték jó szemmel a szökést, vagy épp nagyon is kegyesek voltak, hiszen A bolygó hollandival Wagner pályáján egyértelműen új korszak kezdődött.

© Pályi Zsófia, Müpa

Az alapötlet egy Heine-elbeszélésből származott, amelyben az egyik szereplő meséli el a bolygó zsidó középkori legendájára emlékeztető történetet egy elátkozott tengerészről, akit csak egy sírig hű asszony szerelme válthat meg. A szatirikus epizód azonban nem véletlenül ragadta meg Wagner fantáziáját, akit nem a főszereplő groteszk alakja, hanem egy nagyon is komoly, pályája során többször visszatérő téma izgatott: a megváltó szerelem, amely képes helyrebillenteni az általa tökéletlennek érzékelt világot. Párizsi tartózkodása alatt nekifogott a szövegkönyvnek, amikor pedig 1841-ben belekezdett a komponálásba, egy számára kulcsfontosságú részt, Senta balladáját zenésítette meg először. Ez a még a klasszikus opera zárt számaira emlékeztetően kötött formájú szakasz nem pusztán az opera cselekményének summája, de Wagner ki tudta dolgozni benne mindazokat a zenei gondolatokat, amelyek azután a teljes művet átszőtték – ily módon a ballada mégiscsak túlmutat formai keretein, és az opera vezérmotívumainak bölcsője lett.

A szatirikus hang sem maradt ki az operából, a hétköznapi világ kisszerűségéből elvágyódó alkotó a történet egyik központi gondolatának a két világ szembenállását tette meg. A kis norvég (a darab első változatában még az eredeti Heine-műnek megfelelően skót) faluban a fiatalemberek számára a hajózás az egyetlen karrierlehetőség, hogy megkeressék maguknak és később családjuknak a megélhetésre valót, míg a leányok engedelmes háziasszonyként várnak rájuk, és gondolataik csak a rájuk váró kincsek körül forognak – ahogy a második felvonás Fonókórusában el is éneklik.

Ezzel az anyagias világgal áll szemben a Hollandi és kísérőinek misztikus, súlyos tragédiát és végletes érzelmeket hordozó története, amelyet azonban csak egy valaki képes a maga valójában látni: Senta, aki nem vágyik sem az apja vagy valamelyik potenciális kérő által hazahozott kincsekre, sem a közösségben kissé szintén kakukktojásnak számító, hiszen kenyerét nem a vízen, hanem a földön kereső Erik szerelmére. Senta magasztos célt tűz maga elé: legyen ő az asszony, aki megváltást hoz a boldogtalan hősnek!

Ha nem tudnánk, hogyan végződik az opera, akkor is sejthetnénk, hogy a vállalást nem lehet olyan egyszerű teljesíteni, a két szféra között végletes ellentét feszül. Ezt láthatjuk Daland és a Hollandi első találkozásánál, amelynek során a hajóskapitány igen banális zenétől kísérve lelkendezik új ismerőse mesés vagyonát látva. A legélesebb kontrasztot a harmadik felvonás Matrózkórusa jelenti, amikor az addig vendégként tiszteletben tartott másik hajó lakóit a tengerészek addig ingerlik, míg azok meg nem mutatják félelmetes, földöntúli alakjukat. Hogyan képes a kárhozottat megmenteni vágyó leány, Senta arra, hogy áthidalja a távolságot, amely közte és a Hollandi között húzódik? A halálon keresztül, amellyel egyszersmind sírig tartó hűségét is bebizonyítja.

Bár a Hollandi számára véget ér az örök bolyongás, a megváltó szerelem gondolata Wagnert még sokáig foglalkoztatta, a motívum a zeneszerző érett kori operáiban (A bolygó hollandival kezdődő tíz, Bayreuthban is játszott műben) később is gyakran felbukkan. Gondoljunk csak a Tannhäuser hősére, akinek isteni csoda jelzi, hogy bűnei bocsánatot nyertek, miután a tiszta szűz, Erzsébet haláláig imádkozott érte. És persze Brünnhildére, aki halott kedvese máglyájára veti magát, hogy így szabadítsa meg az egész világot a gyűrű átkától.