Digitális műsorfüzet

Patricia Kopatchinskaja, Lahav Shani és a Rotterdami Filharmonikus Zenekar

2025. december 8. hétfő | 19.30

Tovább a programhoz

Sosztakovics
I. (a-moll) hegedűverseny, op. 77
I. Noktürn. Moderato
II. Scherzo. Allegro
III. Passacaglia. Andante – Cadenza (attacca)
IV. Burlesca. Allegro con brio – Presto
Beethoven
III. (Esz-dúr, „Eroica”) szimfónia, op. 55
I. Allegro con brio
II. Marcia funebre. Adagio assai
III. Scherzo. Allegro vivace
IV. Finale. Allegro molto
Közreműködik:
Patricia Kopatchinskaja – hegedű
Rotterdami Filharmonikus Zenekar
Vezényel:
Lahav Shani
Kinek komponálta Sosztakovics az I. (a-moll) hegedűversenyt, és hogyan kapcsolódik a mű a XX. századi orosz történelemhez és a szovjet hatalomhoz? Mi köti össze Beethoven monumentális III. szimfóniáját az említett hegedűversennyel, saját korának politikájával, és főleg Napóleonnal?
Hózsa Zsófia vendége az Előhang podcastban ezúttal Mácsai János zenetörténész volt.

A beszélgetés meghallgatásával nézőink akár a Müpa felé tartva is rá tudnak hangolódni a koncertre.
Előhang
A „tér és idő keresztjére” (Simone Weil) feszített ember történelmi meghatározottságát kevés alkotói termés illusztrálja olyan meggyőzően, mint Dmitrij Sosztakovics (1906–1975) életműve. A zeneszerző gyerekkorához a cári Oroszország végvonaglása, felnőtt hat évtizedéhez a Szovjetunió pokla szolgált háttérrel – az utóbbiból harminc esztendőt (1924–1953) tett ki a sztálini rémuralom. Nem ismerte a biztonságot: a Hatalom hol lesújtott rá, hol fölemelte, nyilvános megaláztatásban és díjakban egyaránt részesült. A diktatúra kiszámíthatatlanul reagált eklektikus kompozícióira, amelyekben a múlt örökségét, a barokk, a klasszika és a romantika inspirációját – főként Mahler hatását – éppúgy felfedezhetjük, mint a zsidó folklór vagy a jazz termékenyítő szerepét, de a neoklasszicizmus és a modernség jegyeit is. Művészete hol tragikus, hol groteszk vagy szarkasztikus, alkotói megnyilatkozásai gyakorta rejtjelesek vagy önéletrajzi ihletésűek, zenéje vallomás és üzenet, életműve hangokba foglalt szenvedéstörténet.
Ludwig van Beethoven (1770–1827) személye és művészete sem választható el a kortól, amelyben élt, és attól az Európától sem, amelyben keveset utazott ugyan, ám amelynek politikai és szellemi ütőerén rajta tartotta érzékeny ujjbegyét. A flamand ősöktől származó, bonni születésű bécsi mester Haydn tanítványaként a felvilágosodás korában eszmélt, ám életének delét már a napóleoni háborúk forrongó nyugtalansága határozta meg.
Ludwig van Beethoven
A zenetörténet két nagy feladatot bízott rá: be kellett fejeznie a bécsi klasszikus stílus impozáns épületét – ám mihelyst elkészült, mindjárt hozzá is kellett látnia a palota átépítéséhez, a megsejtett majdani romantika ízlése és elvei szerint. Magányra ítélt különc volt dacos reményekkel, tomboló indulatokkal és világot rengető akarásokkal. Sorsa a legkegyetlenebb csapást mérte rá: megsüketülve azt az érzékét veszítette el, amely művészetének nélkülözhetetlen eszköze volt, belső hallására támaszkodva mégis mindvégig kitartott az alkotómunka mellett.
Sosztakovics I. (a-moll) hegedűversenyének keletkezési ideje (1947/48) egybeesik a rettegett ideológus, Andrej Zsdanov nevéhez fűződő hadjárattal „a zeneművészet területén megnyilvánuló formalizmus” ellen. A zeneszerző addigra már szerzett dermesztő tapasztalatokat e téren, elég A mcenszki járás Lady Macbethje elleni 1936-os sajtókirohanásra utalni. A David Ojsztrah számára komponált művet tehát hét esztendeig az íróasztalfiókban tartotta, ezekben az években inkább olyan kompozíciókkal lépve a nyilvánosság elé, mint a „szocialista optimizmus” elvárásainak megfelelő Dal az erdőkről kantáta (1949).
A Hegedűversennyel kapcsolatos óvatosságot a mű formai és harmóniai modernsége éppúgy indokolta, mint a zene letargikus és/vagy szarkasztikus hangulatvilága és a zsidó dallamok felhasználása. Az immár Sztálin halála (1953) után lezajlott ősbemutató (1955. október 29.) Ojsztrah szólójával, Jevgenyij Mravinszkij vezényletével és a Leningrádi Filharmonikusok közreműködésével lelkes sikert aratott.
Szabadság, egyenlőség, testvériség: a francia forradalom eszméi meghatározók Beethoven életművében: legfontosabb alkotásai az Egmont-kísérőzenétől a Fidelión át a IX. szimfóniáig e gondolatokat járják körül. Nem csoda, hogy felfigyelt Bonaparte Napóleon (1769–1821) sikereire. Úgy hitte, Korzika szülötte a számára becses alapelvek megtestesítője, azt tervezte tehát, hogy III. szimfóniáját neki ajánlja. Titkára, Ferdinand Ries emlékezései szerint, amikor megtudta, hogy az első konzulból császár lesz, letépte a kézirat címlapját, rajta Bonaparte nevével, és így jósolta meg a jövőt: „Tehát nem több mint közönséges halandó! Most majd az emberi jogokat is lábbal tiporja, csak a becsvágyát elégítve ki, és minden embernél különbnek vélve magát, zsarnokká válik!” A művet végül Lobkowitz hercegnek ajánlotta, ezzel a címmel: Sinfonia Eroica [...] composta per festeggiare il sovvenire di un grande Uomo (Hősi szimfónia egy nagy ember emlékére). Az ősbemutató 1805. április 7-én zajlott le Bécsben.
Sosztakovics I. hegedűversenye négytételes, lassú–gyors–lassú–gyors tempóbeosztása távolról a barokk templomi szonáta (sonata da chiesa) formamodelljére utal, ám a négy tétel műfajnevet is kap: Noktürn, Scherzo, Passacaglia és Burleszk. Mindez egyrészt arra figyelmeztet, hogy a mintegy harmincöt perces mű valamennyi tétele valójában egy-egy terjedelmes karakterdarab, másrészt a négytételes szerkezet, a tételek önálló – és a versenymű hagyományában megszokott hangvételektől eltérő – műfaji profilja, a nagy állóképességet követelő magánszólam virtuóz, de nem mutatós jellegével társulva együttesen a mű szimfonikus (vagy a tételek karakterdarab-jellege alapján: szvitszerű) fogantatását tudatosítja a hallgatóban. Elvont modernségével, töprengő, monológszerű, vallomásos magánszólamával a tragikus és groteszk megszólalásmódot elegyítő I. hegedűverseny a versenymű műfajának abba a vonulatába illeszkedik, amelynek célja nem a hangszeres bravúr megcsillogtatása, hanem a személyes hangú vallomás.
Első két szimfóniájában Beethoven Mozart és Haydn kései szimfóniáihoz kapcsolódva a műfaj bécsi klasszikus hagyományait folytatja, nem lépve ki e tradíció keretei közül.
A Harmadikkal minden tekintetben új világba lépünk. Léptékváltás történik: a korábbi, félórás művek után az Eroica a maga ötvenperces hosszával megelőlegezi, sőt, meg is haladja a Brahms-szimfóniák terjedelmét. Ehhez kapcsolódik a jelentősen teltebb-erősebb hangzás és a széles, gyakran drámai gesztusok megnövekedett súlya. Mindezt megkoronázza, hogy a mű egészének poétikai koncepciója is újdonságot hoz: szembesülünk a jelenséggel, amely szerint a szimfónia tételei egy alapfogalom köré rendeződnek, a világot meghatározott aspektusból ábrázolva. Ez a III. szimfónia esetében a hősi tartás, később pedig Beethoven olyan fogalmakat jár körül szimfóniáiban, mint a sors, az ember és a természet kapcsolata, az ünnep vagy az öröm. Beethoven tehát a Harmadikban új partoknál vet horgonyt, felfedezve a maga szimfonikus Amerikáját.
Az I. hegedűverseny valamennyi tételét uralja a zeneszerző németesen írt nevének (D[mitri] SCH[ostakowitsch]) zenei monogramja, a D-Esz-C-H, amely sok más művében is meghatározó, és mindig a legszemélyesebb hangú kompozíciókban. A téma gyakran bukkan fel transzponálva és fordításokban is. A tételeket polifon szerkesztésmód és erősen kromatikus dallamvilág jellemzi, a hegedűszólam hol beszéd-, hol mozdulatszerű, hátterében a zenekar fenyegetően sötét tónusaival.
© Marco Borggreve
A töprengő Noktürnt ádáz sodrású, pokoli scherzo követi, a Passacaglia hegedűszólama tragikus-heroikus szenvedéllyel énekel. Ez a variációsor a mű legkevésbé kromatikus, legtonálisabb része. A Cadenza már-már önálló tétel rangjára emelkedik: egyre fokozódó szenvedélyű, drámai-tragikus monológja belerohan a fináléba. A rondóformájú Burlesca feltartóztathatatlanul száguldó, démoni tánczene, melynek hátterében reminiszcenciaként a Passacaglia dallama is felködlik. A tétel és vele a mű rendkívüli erővel, szinte felrobbanva ér véget.
Ellentétben az első két Beethoven-szimfóniával, az Eroicának már nincs lassú bevezetése: két energikus „függöny-akkord” után a hős máris elénk lép. A metrum páratlan (3/4) – ez szimfónia-nyitótételek között nem túl gyakori. Feltűnő a szonátaformájú Allegro con brio témáinak markáns karaktere, büszkesége és energiája, no meg a sok erős sforzato (Brahmsot jósolva főként hangsúlytalan ütemrészeken). A feldolgozási rész küzdelmes és jelentős, merész disszonanciákkal.
A Gyászinduló fájdalma mély, de a c-moll tétel C-dúr középrészében az oboa és a fuvola dallama hitet, vigaszt és reményt sugároz. Az A-B-A formájú tétel visszatérése nagyszabású drámai fugatóval bővül. A sebes Scherzo fő attrakciója a pianissimo és a kirobbanó forte kontrasztja, no meg a középrész rusztikus kürt-triója. A variációs fináléban – mint a teljes műben – nagyon egyszerű alapanyagból épül fel magasrendűen komplex szerkezet, a változatok között egy délceg verbunkos is felbukkan, és többször is jelentős szerepet kap az ellenpont.
Sosztakovics termékeny kapcsolatot ápolt a művészete iránt elkötelezett előadókkal, akik a komponálásban is inspirálták. Nagyra becsülte többek között a zongoraművész Maria Jugyina, Tatjana Nyikolajeva és Szvjatoszlav Richter érdeklődését és hűségét; zenéjének mindhárman értő és odaadó népszerűsítői voltak. Hasonló szerepet játszott a csellista Msztyiszlav Rosztropovics és a hegedűs David Ojsztrah: közös bennük, hogy Sosztakovics mindkettejük számára két-két verseyművet írt.
Összefügg az I. (a-moll) hegedűverseny hétéves Csipkerózsika-álmával, hogy a műnek két alternatív opusszáma is van: a 77 és a 99. A hosszú várakoztatás alatt Sosztakovics nem változtatott a kompozíción, csupán egyetlen módosítás történt, az is Ojsztrah kedvéért: a hegedűművész azt kérte, hogy a szólóhangszer a harmadik tétel hosszú és kimerítő cadenzája után ne játsszon a negyedik tétel elején, azt inkább a zenekar indítsa, hogy ezalatt a hegedűs pihenhessen. Az I. hegedűversenyről szólva a darab „művészi tartalmának mélységeit” dicsérte, a magánszólamot „egy tömör Shakespeare-szerephez” hasonlítva.
Beethoven Eroica-szimfóniájának a II. tétel, a Marcia funebre vált leghíresebb tételévé. Ez a zene arra a sorsra jutott, amelyre néhány más többtételes mű bizonyos részletei: önállósult. Számos nevezetes személy gyászszertartásán szólalt meg, a szimfónia összefüggéseiből kiemelve. Az Eroica Gyászindulója hangzott el 1847-ben Felix Mendelssohn temetésén, ez búcsúztatta 1944-ben a von Stauffenberg gróf által megkísérelt merénylet kapcsán gyanúba keveredett német tábornagyot, Erwin Rommelt, aki Hitler parancsára követett el öngyilkosságot, ennek hangjai mellett temették el 1945-ben Franklin Delano Rooseveltet és 1963-ban John Fitzgerald Kennedyt, és ezzel emlékeztek meg a müncheni olimpián 1972-ben meggyilkolt tizenegy izraeli sportolóról.
A Marcia funebre utóéletének része, hogy Richard Strauss e tétel témáját használja fel Metamorfózisok – tanulmány huszonhárom vonósra című kompozíciójában (1945).
Akit megragadott az I. hegedűverseny személyes hangja, meghallgathatja Sosztakovics művét az ajánlás címzettjének előadásában: David Ojsztrah már 1956-ban felvételt készített a kompozícióból a Leningrádi Filharmonikusokkal, Jevgenyij Mravinszkij vezényletével. Több más alkalommal is rögzítette a darabot, olyan karmesterekkel, mint Heinz Fricke, Gennagyij Rozsgyesztvenszkij, Dimitri Mitropoulos vagy Maxim Sosztakovics.
Mindabból, ami Sosztakovicsról és Sosztakovicstól olvasható, leginformatívabb a zeneszerző emlékezéseit tartalmazó Testamentum című könyv, amelynek anyagát Szolomon Volkov (1944) állította össze. A mű az újságíró 1976-os emigrációját követően, Amerikában jelent meg először, 1979-ben. Bár a kötet hitelességét némelyek megkérdőjelezték, a zeneszerző két gyermeke, Maxim és Galina jóváhagyta a szöveget, dicsérve Volkov munkáját (magyar változat: Európa, 1997).
Beethovent hosszan foglalkoztatta az Eroica fináléjának témája: előbb a Tizenkét kontratánc (WoO 14, 1791/1801) hetedik darabjában, majd a Prométheusz teremtményei című balettben (1801), harmadjára a zongorára írt Eroica-változatokban (1802), végül az 1804-ben befejezett szimfóniában dolgozta fel. Tanulságos a három korábbi kompozícióval is megismerkedni.
A Hős Beethoven életművének középponti fogalma, a romantika hőskultuszának előzményeként. Erről olyan művei is tanúskodnak, mint az Egmont-kísérőzene és a Coriolanus-nyitány – sőt, középső alkotókorszakát „hősi” periódusnak is szokás nevezni.
Aki az Eroica Gyászindulójának élménye után a zenetörténet más gyászindulóival ismerkedne, annak mindenekelőtt Chopin b-moll zongoraszonátájának 3., Mahler V. szimfóniájának 1. tételét, valamint Wagner operája, Az istenek alkonya III. felvonásából Siegfried gyászindulóját ajánlhatjuk figyelmébe. Mindezek előtt azonban magától Beethoventől érdemes meghallgatnia egy másik gyászindulót: az Asz-dúr zongoraszonáta (op. 26, 1800/01) Maestoso andante 3. tételét, amelynek főként középrészében forrnak a drámai indulatok.
Ha van kedve és ideje, hallgasson bele ezekbe a csodálatos művekbe is!
Írta: Csengery Kristóf
A Rotterdami Filharmonikus Zenekart 1918-ban alapították. Az együttes néhány év alatt Hollandia egyik legkiválóbb szimfonikus műhelyévé fejlődött, és hamarosan Európa legjobb zenekarai között is elfoglalta helyét. Jelentős vezetői között megemlíthetjük Eduard Flipse, Jean Fournet és Edo de Waart nevét, később a Valerij Gergijevvel folytatott együttműködés hozta el a Rotterdami Filharmonikus Zenekar működésének új, virágzó korszakát.
Az orosz karmestert a kanadai Yannick Nézet-Séguin követte, 2018 óta pedig az izraeli Lahav Shani áll a zenekar élén. Az együttes otthona a rotterdami De Doelen koncertterem, 2010 óta pedig ők a párizsi Théâtre des Champs-Elysées rezidens zenekara. Hanglemezeik a világ legjelentősebb kiadóinál jelennek meg.
© Guido Pijper
Az orosz karmestert a kanadai Yannick Nézet-Séguin követte, 2018 óta pedig az izraeli Lahav Shani áll a zenekar élén. Az együttes otthona a rotterdami De Doelen koncertterem, 2010 óta pedig ők a párizsi Théâtre des Champs-Elysées rezidens zenekara. Hanglemezeik a világ legjelentősebb kiadóinál jelennek meg.
Ugyanebben az évben első helyezést ért el a bambergi Gustav Mahler Karmesterversenyen. A Rotterdami Filharmonikus Zenekar élén 2016-ban mutatkozott be, vezető karmesteri szerződése a 2025/26-os évad végéig köti a holland együtteshez. 2020 óta az Izraeli Filharmonikusok zeneigazgatója, 2026 nyarán pedig a Müncheni Filharmonikusok vezető karmesteri posztját veszi át. Berlinben él, zongoraművészként is aktív.
© Marco Borggreve
Patricia Kopatchinskaja Chișinăuban született 1977-ben. A moldovai-osztrák-svájci hegedűművésznő szólistaként és kamaramuzsikusként egyaránt korosztályának egyik legizgalmasabb egyénisége. 1989-ben családjával Bécsbe emigrált, ahol tizenhét évesen a Zene- és Előadó-művészeti Egyetem hallgatója lett. Tanulmányait utóbb a Berni Zeneművészeti Főiskolán fejezte be. Művészetére a formabontó gondolkodásmód, a műfaji és stílushatárokat feszegető előadói stílus, új utak keresése jellemző.
Patricia Kopatchinskaja már többször is fellépett a Müpában, 2014-ben például Eötvös Péter II. (DoReMi) hegedűversenyét játszotta:
Világszerte nagy sikerrel koncertezik, partnerei a legjelentősebb zenekarok, karmesterek és hangszeres muzsikusok. Számos kortárs kompozíciót mutatott be, érdeklődése a régizene historikus előadásmódjára is kiterjed, előadóként ének- és beszédhangját is használja.
© Marco Borggreve

Sosztakovics
I. (a-moll) hegedűverseny, op. 77
I. Noktürn. Moderato
II. Scherzo. Allegro
III. Passacaglia. Andante – Cadenza (attacca)
IV. Burlesca. Allegro con brio – Presto
Beethoven
III. (Esz-dúr, „Eroica”) szimfónia, op. 55
I. Allegro con brio
II. Marcia funebre. Adagio assai
III. Scherzo. Allegro vivace
IV. Finale. Allegro molto
Közreműködik:
Patricia Kopatchinskaja – hegedű
Rotterdami Filharmonikus Zenekar
Vezényel:
Lahav Shani
Kinek komponálta Sosztakovics az I. (a-moll) hegedűversenyt, és hogyan kapcsolódik a mű a XX. századi orosz történelemhez és a szovjet hatalomhoz? Mi köti össze Beethoven monumentális III. szimfóniáját az említett hegedűversennyel, saját korának politikájával, és főleg Napóleonnal?
Hózsa Zsófia vendége az Előhang podcastban ezúttal Mácsai János zenetörténész volt.

A beszélgetés meghallgatásával nézőink akár a Müpa felé tartva is rá tudnak hangolódni a koncertre.
Előhang
A „tér és idő keresztjére” (Simone Weil) feszített ember történelmi meghatározottságát kevés alkotói termés illusztrálja olyan meggyőzően, mint Dmitrij Sosztakovics (1906–1975) életműve. A zeneszerző gyerekkorához a cári Oroszország végvonaglása, felnőtt hat évtizedéhez a Szovjetunió pokla szolgált háttérrel – az utóbbiból harminc esztendőt (1924–1953) tett ki a sztálini rémuralom. Nem ismerte a biztonságot: a Hatalom hol lesújtott rá, hol fölemelte, nyilvános megaláztatásban és díjakban egyaránt részesült. A diktatúra kiszámíthatatlanul reagált eklektikus kompozícióira, amelyekben a múlt örökségét, a barokk, a klasszika és a romantika inspirációját – főként Mahler hatását – éppúgy felfedezhetjük, mint a zsidó folklór vagy a jazz termékenyítő szerepét, de a neoklasszicizmus és a modernség jegyeit is. Művészete hol tragikus, hol groteszk vagy szarkasztikus, alkotói megnyilatkozásai gyakorta rejtjelesek vagy önéletrajzi ihletésűek, zenéje vallomás és üzenet, életműve hangokba foglalt szenvedéstörténet.
Ludwig van Beethoven (1770–1827) személye és művészete sem választható el a kortól, amelyben élt, és attól az Európától sem, amelyben keveset utazott ugyan, ám amelynek politikai és szellemi ütőerén rajta tartotta érzékeny ujjbegyét. A flamand ősöktől származó, bonni születésű bécsi mester Haydn tanítványaként a felvilágosodás korában eszmélt, ám életének delét már a napóleoni háborúk forrongó nyugtalansága határozta meg.
Ludwig van Beethoven
A zenetörténet két nagy feladatot bízott rá: be kellett fejeznie a bécsi klasszikus stílus impozáns épületét – ám mihelyst elkészült, mindjárt hozzá is kellett látnia a palota átépítéséhez, a megsejtett majdani romantika ízlése és elvei szerint. Magányra ítélt különc volt dacos reményekkel, tomboló indulatokkal és világot rengető akarásokkal. Sorsa a legkegyetlenebb csapást mérte rá: megsüketülve azt az érzékét veszítette el, amely művészetének nélkülözhetetlen eszköze volt, belső hallására támaszkodva mégis mindvégig kitartott az alkotómunka mellett.
Sosztakovics I. (a-moll) hegedűversenyének keletkezési ideje (1947/48) egybeesik a rettegett ideológus, Andrej Zsdanov nevéhez fűződő hadjárattal „a zeneművészet területén megnyilvánuló formalizmus” ellen. A zeneszerző addigra már szerzett dermesztő tapasztalatokat e téren, elég A mcenszki járás Lady Macbethje elleni 1936-os sajtókirohanásra utalni. A David Ojsztrah számára komponált művet tehát hét esztendeig az íróasztalfiókban tartotta, ezekben az években inkább olyan kompozíciókkal lépve a nyilvánosság elé, mint a „szocialista optimizmus” elvárásainak megfelelő Dal az erdőkről kantáta (1949).
A Hegedűversennyel kapcsolatos óvatosságot a mű formai és harmóniai modernsége éppúgy indokolta, mint a zene letargikus és/vagy szarkasztikus hangulatvilága és a zsidó dallamok felhasználása. Az immár Sztálin halála (1953) után lezajlott ősbemutató (1955. október 29.) Ojsztrah szólójával, Jevgenyij Mravinszkij vezényletével és a Leningrádi Filharmonikusok közreműködésével lelkes sikert aratott.
Szabadság, egyenlőség, testvériség: a francia forradalom eszméi meghatározók Beethoven életművében: legfontosabb alkotásai az Egmont-kísérőzenétől a Fidelión át a IX. szimfóniáig e gondolatokat járják körül. Nem csoda, hogy felfigyelt Bonaparte Napóleon (1769–1821) sikereire. Úgy hitte, Korzika szülötte a számára becses alapelvek megtestesítője, azt tervezte tehát, hogy III. szimfóniáját neki ajánlja. Titkára, Ferdinand Ries emlékezései szerint, amikor megtudta, hogy az első konzulból császár lesz, letépte a kézirat címlapját, rajta Bonaparte nevével, és így jósolta meg a jövőt: „Tehát nem több mint közönséges halandó! Most majd az emberi jogokat is lábbal tiporja, csak a becsvágyát elégítve ki, és minden embernél különbnek vélve magát, zsarnokká válik!” A művet végül Lobkowitz hercegnek ajánlotta, ezzel a címmel: Sinfonia Eroica [...] composta per festeggiare il sovvenire di un grande Uomo (Hősi szimfónia egy nagy ember emlékére). Az ősbemutató 1805. április 7-én zajlott le Bécsben.
Sosztakovics I. hegedűversenye négytételes, lassú–gyors–lassú–gyors tempóbeosztása távolról a barokk templomi szonáta (sonata da chiesa) formamodelljére utal, ám a négy tétel műfajnevet is kap: Noktürn, Scherzo, Passacaglia és Burleszk. Mindez egyrészt arra figyelmeztet, hogy a mintegy harmincöt perces mű valamennyi tétele valójában egy-egy terjedelmes karakterdarab, másrészt a négytételes szerkezet, a tételek önálló – és a versenymű hagyományában megszokott hangvételektől eltérő – műfaji profilja, a nagy állóképességet követelő magánszólam virtuóz, de nem mutatós jellegével társulva együttesen a mű szimfonikus (vagy a tételek karakterdarab-jellege alapján: szvitszerű) fogantatását tudatosítja a hallgatóban. Elvont modernségével, töprengő, monológszerű, vallomásos magánszólamával a tragikus és groteszk megszólalásmódot elegyítő I. hegedűverseny a versenymű műfajának abba a vonulatába illeszkedik, amelynek célja nem a hangszeres bravúr megcsillogtatása, hanem a személyes hangú vallomás.
Első két szimfóniájában Beethoven Mozart és Haydn kései szimfóniáihoz kapcsolódva a műfaj bécsi klasszikus hagyományait folytatja, nem lépve ki e tradíció keretei közül.
A Harmadikkal minden tekintetben új világba lépünk. Léptékváltás történik: a korábbi, félórás művek után az Eroica a maga ötvenperces hosszával megelőlegezi, sőt, meg is haladja a Brahms-szimfóniák terjedelmét. Ehhez kapcsolódik a jelentősen teltebb-erősebb hangzás és a széles, gyakran drámai gesztusok megnövekedett súlya. Mindezt megkoronázza, hogy a mű egészének poétikai koncepciója is újdonságot hoz: szembesülünk a jelenséggel, amely szerint a szimfónia tételei egy alapfogalom köré rendeződnek, a világot meghatározott aspektusból ábrázolva. Ez a III. szimfónia esetében a hősi tartás, később pedig Beethoven olyan fogalmakat jár körül szimfóniáiban, mint a sors, az ember és a természet kapcsolata, az ünnep vagy az öröm. Beethoven tehát a Harmadikban új partoknál vet horgonyt, felfedezve a maga szimfonikus Amerikáját.
Az I. hegedűverseny valamennyi tételét uralja a zeneszerző németesen írt nevének (D[mitri] SCH[ostakowitsch]) zenei monogramja, a D-Esz-C-H, amely sok más művében is meghatározó, és mindig a legszemélyesebb hangú kompozíciókban. A téma gyakran bukkan fel transzponálva és fordításokban is. A tételeket polifon szerkesztésmód és erősen kromatikus dallamvilág jellemzi, a hegedűszólam hol beszéd-, hol mozdulatszerű, hátterében a zenekar fenyegetően sötét tónusaival.
© Marco Borggreve
A töprengő Noktürnt ádáz sodrású, pokoli scherzo követi, a Passacaglia hegedűszólama tragikus-heroikus szenvedéllyel énekel. Ez a variációsor a mű legkevésbé kromatikus, legtonálisabb része. A Cadenza már-már önálló tétel rangjára emelkedik: egyre fokozódó szenvedélyű, drámai-tragikus monológja belerohan a fináléba. A rondóformájú Burlesca feltartóztathatatlanul száguldó, démoni tánczene, melynek hátterében reminiszcenciaként a Passacaglia dallama is felködlik. A tétel és vele a mű rendkívüli erővel, szinte felrobbanva ér véget.
Ellentétben az első két Beethoven-szimfóniával, az Eroicának már nincs lassú bevezetése: két energikus „függöny-akkord” után a hős máris elénk lép. A metrum páratlan (3/4) – ez szimfónia-nyitótételek között nem túl gyakori. Feltűnő a szonátaformájú Allegro con brio témáinak markáns karaktere, büszkesége és energiája, no meg a sok erős sforzato (Brahmsot jósolva főként hangsúlytalan ütemrészeken). A feldolgozási rész küzdelmes és jelentős, merész disszonanciákkal.
A Gyászinduló fájdalma mély, de a c-moll tétel C-dúr középrészében az oboa és a fuvola dallama hitet, vigaszt és reményt sugároz. Az A-B-A formájú tétel visszatérése nagyszabású drámai fugatóval bővül. A sebes Scherzo fő attrakciója a pianissimo és a kirobbanó forte kontrasztja, no meg a középrész rusztikus kürt-triója. A variációs fináléban – mint a teljes műben – nagyon egyszerű alapanyagból épül fel magasrendűen komplex szerkezet, a változatok között egy délceg verbunkos is felbukkan, és többször is jelentős szerepet kap az ellenpont.
Sosztakovics termékeny kapcsolatot ápolt a művészete iránt elkötelezett előadókkal, akik a komponálásban is inspirálták. Nagyra becsülte többek között a zongoraművész Maria Jugyina, Tatjana Nyikolajeva és Szvjatoszlav Richter érdeklődését és hűségét; zenéjének mindhárman értő és odaadó népszerűsítői voltak. Hasonló szerepet játszott a csellista Msztyiszlav Rosztropovics és a hegedűs David Ojsztrah: közös bennük, hogy Sosztakovics mindkettejük számára két-két verseyművet írt.
Összefügg az I. (a-moll) hegedűverseny hétéves Csipkerózsika-álmával, hogy a műnek két alternatív opusszáma is van: a 77 és a 99. A hosszú várakoztatás alatt Sosztakovics nem változtatott a kompozíción, csupán egyetlen módosítás történt, az is Ojsztrah kedvéért: a hegedűművész azt kérte, hogy a szólóhangszer a harmadik tétel hosszú és kimerítő cadenzája után ne játsszon a negyedik tétel elején, azt inkább a zenekar indítsa, hogy ezalatt a hegedűs pihenhessen. Az I. hegedűversenyről szólva a darab „művészi tartalmának mélységeit” dicsérte, a magánszólamot „egy tömör Shakespeare-szerephez” hasonlítva.
Beethoven Eroica-szimfóniájának a II. tétel, a Marcia funebre vált leghíresebb tételévé. Ez a zene arra a sorsra jutott, amelyre néhány más többtételes mű bizonyos részletei: önállósult. Számos nevezetes személy gyászszertartásán szólalt meg, a szimfónia összefüggéseiből kiemelve. Az Eroica Gyászindulója hangzott el 1847-ben Felix Mendelssohn temetésén, ez búcsúztatta 1944-ben a von Stauffenberg gróf által megkísérelt merénylet kapcsán gyanúba keveredett német tábornagyot, Erwin Rommelt, aki Hitler parancsára követett el öngyilkosságot, ennek hangjai mellett temették el 1945-ben Franklin Delano Rooseveltet és 1963-ban John Fitzgerald Kennedyt, és ezzel emlékeztek meg a müncheni olimpián 1972-ben meggyilkolt tizenegy izraeli sportolóról.
A Marcia funebre utóéletének része, hogy Richard Strauss e tétel témáját használja fel Metamorfózisok – tanulmány huszonhárom vonósra című kompozíciójában (1945).
Akit megragadott az I. hegedűverseny személyes hangja, meghallgathatja Sosztakovics művét az ajánlás címzettjének előadásában: David Ojsztrah már 1956-ban felvételt készített a kompozícióból a Leningrádi Filharmonikusokkal, Jevgenyij Mravinszkij vezényletével. Több más alkalommal is rögzítette a darabot, olyan karmesterekkel, mint Heinz Fricke, Gennagyij Rozsgyesztvenszkij, Dimitri Mitropoulos vagy Maxim Sosztakovics.
Mindabból, ami Sosztakovicsról és Sosztakovicstól olvasható, leginformatívabb a zeneszerző emlékezéseit tartalmazó Testamentum című könyv, amelynek anyagát Szolomon Volkov (1944) állította össze. A mű az újságíró 1976-os emigrációját követően, Amerikában jelent meg először, 1979-ben. Bár a kötet hitelességét némelyek megkérdőjelezték, a zeneszerző két gyermeke, Maxim és Galina jóváhagyta a szöveget, dicsérve Volkov munkáját (magyar változat: Európa, 1997).
Beethovent hosszan foglalkoztatta az Eroica fináléjának témája: előbb a Tizenkét kontratánc (WoO 14, 1791/1801) hetedik darabjában, majd a Prométheusz teremtményei című balettben (1801), harmadjára a zongorára írt Eroica-változatokban (1802), végül az 1804-ben befejezett szimfóniában dolgozta fel. Tanulságos a három korábbi kompozícióval is megismerkedni.
A Hős Beethoven életművének középponti fogalma, a romantika hőskultuszának előzményeként. Erről olyan művei is tanúskodnak, mint az Egmont-kísérőzene és a Coriolanus-nyitány – sőt, középső alkotókorszakát „hősi” periódusnak is szokás nevezni.
Aki az Eroica Gyászindulójának élménye után a zenetörténet más gyászindulóival ismerkedne, annak mindenekelőtt Chopin b-moll zongoraszonátájának 3., Mahler V. szimfóniájának 1. tételét, valamint Wagner operája, Az istenek alkonya III. felvonásából Siegfried gyászindulóját ajánlhatjuk figyelmébe. Mindezek előtt azonban magától Beethoventől érdemes meghallgatnia egy másik gyászindulót: az Asz-dúr zongoraszonáta (op. 26, 1800/01) Maestoso andante 3. tételét, amelynek főként középrészében forrnak a drámai indulatok.
Ha van kedve és ideje, hallgasson bele ezekbe a csodálatos művekbe is!
Írta: Csengery Kristóf
A Rotterdami Filharmonikus Zenekart 1918-ban alapították. Az együttes néhány év alatt Hollandia egyik legkiválóbb szimfonikus műhelyévé fejlődött, és hamarosan Európa legjobb zenekarai között is elfoglalta helyét. Jelentős vezetői között megemlíthetjük Eduard Flipse, Jean Fournet és Edo de Waart nevét, később a Valerij Gergijevvel folytatott együttműködés hozta el a Rotterdami Filharmonikus Zenekar működésének új, virágzó korszakát.
Az orosz karmestert a kanadai Yannick Nézet-Séguin követte, 2018 óta pedig az izraeli Lahav Shani áll a zenekar élén. Az együttes otthona a rotterdami De Doelen koncertterem, 2010 óta pedig ők a párizsi Théâtre des Champs-Elysées rezidens zenekara. Hanglemezeik a világ legjelentősebb kiadóinál jelennek meg.
© Guido Pijper
Az orosz karmestert a kanadai Yannick Nézet-Séguin követte, 2018 óta pedig az izraeli Lahav Shani áll a zenekar élén. Az együttes otthona a rotterdami De Doelen koncertterem, 2010 óta pedig ők a párizsi Théâtre des Champs-Elysées rezidens zenekara. Hanglemezeik a világ legjelentősebb kiadóinál jelennek meg.
Ugyanebben az évben első helyezést ért el a bambergi Gustav Mahler Karmesterversenyen. A Rotterdami Filharmonikus Zenekar élén 2016-ban mutatkozott be, vezető karmesteri szerződése a 2025/26-os évad végéig köti a holland együtteshez. 2020 óta az Izraeli Filharmonikusok zeneigazgatója, 2026 nyarán pedig a Müncheni Filharmonikusok vezető karmesteri posztját veszi át. Berlinben él, zongoraművészként is aktív.
© Marco Borggreve
Patricia Kopatchinskaja Chișinăuban született 1977-ben. A moldovai-osztrák-svájci hegedűművésznő szólistaként és kamaramuzsikusként egyaránt korosztályának egyik legizgalmasabb egyénisége. 1989-ben családjával Bécsbe emigrált, ahol tizenhét évesen a Zene- és Előadó-művészeti Egyetem hallgatója lett. Tanulmányait utóbb a Berni Zeneművészeti Főiskolán fejezte be. Művészetére a formabontó gondolkodásmód, a műfaji és stílushatárokat feszegető előadói stílus, új utak keresése jellemző.
Patricia Kopatchinskaja már többször is fellépett a Müpában, 2014-ben például Eötvös Péter II. (DoReMi) hegedűversenyét játszotta:
Világszerte nagy sikerrel koncertezik, partnerei a legjelentősebb zenekarok, karmesterek és hangszeres muzsikusok. Számos kortárs kompozíciót mutatott be, érdeklődése a régizene historikus előadásmódjára is kiterjed, előadóként ének- és beszédhangját is használja.
© Marco Borggreve