A Rajna kincsében 2023-ban © Posztós János, Müpa

„Loge annak a tükre, akivel találkozik”

Ha létezik emblematikus alakja a Wagner-napoknak, akkor egyértelműen ő az egyik: Logeként és Siegfriedként, de Trisztán szerepében is feltűnt, a magyar közönség pedig a tenyerén hordozza. Amilyen szórakoztató a színpadon, olyan filozofikus interjúalanyként – miközben mindkét esetben a hivatása a legfontosabb számára.

Néhány éve Fischer Ádám ezt mondta a szinhaz.net-nek adott interjújában: „Az előadásmódban nagyon szeretnék elmenni a Sprechgesang irányába, hogy ne énekeljenek, mert ez Wagnernél nagyon fontos.” Úgy fogalmazott, „ha énektechnikailag nézzük, ez annyit jelent, hogy meg kell tanulni énekelni, aztán el kell felejteni” – és hogy ön képes erre. Hogyan változott az ön hangi megközelítése Wagnerrel kapcsolatban az évek során?  

Nos, vissza a gyökerekhez, nem igaz? Eleve nonszensz, ahogyan fejlődtek a dolgok az utóbbi időben. A zene a zenekari árokban születik, az ének a színpadon, a rendező gyakran zenei és szövegi referencia nélkül bolyong… Sikerült különválasztanunk a zenét és a szöveget: Trisztán lázas fantáziáit csodálatos legatóban énekelni, miközben a zenekar olyan gazdagon szóljon, ahogyan csak lehetséges – más szóval előbbi sztereotip, az utóbbi túl hangos. Elképzelheti, mennyire boldog voltam, amikor megismertem Fischer Ádámot, meg az olyanokat, mint James Levine, Will Humburg és Roland Kluttig, akik ugyanúgy gondolkodtak a zenéről, mint én. Bízom benne, hogy az új generációk is ebbe az irányba tartanak majd. Néhányukról, mint Alexander Soddy vagy Török Levente, tudom, hogy igen.

Mit szeret a legjobban a Fischer Ádámmal közös munkában?

Ő a legérzékenyebb társ a zenében, akit csak elképzelhetek. Vele operát énekelni olyan, mint egy dalest – csak az ő zongorája a zenekar. Szereti a muzsikusait a zenekari árokban és az énekeseit a színpadon. És mindezeken túl egységet alkot belőlük. Azon kevesek közé tartozik, akik tökéletesen értik, hogy az opera egy kéz-a-kézben kapcsolat az egyes művészeti ágak között, amelyek közül egyik sem fontosabb a másiknál.

Énekelt már Wagnert az egész világon – megfigyelt-e bármiféle különbséget az egyes országok közönségének reakciói, preferenciái tekintetében? 

Ó, ez nehéz kérdés. Tudom, azt kellene mondanom, hogy X közönség műértőbb és rajong a briliáns énektechnikáért, Y a valódit szereti a színpadon, Z pedig magát a művészt. De a valóságban ez már nem olyan egyértelmű. Nézze: csodás, hogy az emberiség egyre egységesebb. Nézze meg újra: vajon tényleg így van ez? Állandó befolyás alatt állunk: ez jó, ez modern, így kell gondolkodnunk. A sztenderdeknek talán nincs is közük hozzánk, az egyénhez. Hadd alkalmazzam ezt az ön kérdésére: nem, nincs észrevehető különbség az egyes közönségek reakcióit tekintve. Északon talán egy kissé visszafogottabbak, mint délen, de ez meg vérmérséklet kérdése… De hogy is lehetnének ilyen-olyan kedves kis eltérések, ha egyszer mindannyiunkat azonos irányba terelgetnek? És épp ez a probléma: hogy jelenleg egyáltalán nem közelítünk egymáshoz. A közeledés ugyanis azt jelenti, elfogadjuk egymás különbségeit, önként, saját megértésünk szerint.

Franz tagadhatatlanul a magyar közönség egyik kedvence © Nagy Attila, Müpa

Mit gondol, miért imádja önt ennyire a magyar közönség?  

Hát, ebben ők az illetékesek… Nekem már olyan érzés Budapestre jönni, mintha hazaérnék. A Müpa egy csodálatos hangversenyterem, tele kedves emberekkel. Igen, egyértelműen az egyik zenei otthonom.

Melyik Wagner-karakterrel beszélgetne a legszívesebben egyet, és mit kérdezne tőle? (Vagy Wagner minden kulcsot a kezünkbe adott a karakterek megértéséhez?)

Megkérdezném Niklaus Vogel inasát, hogy milyen betegség terítette le a mesterét. Kérdés: melyik operára utalok?

A Mesterdalnokokra. (Vogel nem is szerepel benne, csak az inasa, aki betegségének hírét hozza – a szerző.)

De félre a tréfával: nem, Wagner nem adott mindenhez kulcsot, hogyan is tehette volna? Végtére is ember volt ő maga is, s ahogy mi sem, ő sem hozhatott létre olyasmit, ami mindannyiunk számára ugyanazt jelenti, vagy ami mindannyiunkban ugyanazt az érzést kelti. Önmagunkban kell megtalálnunk a megformálandó karaktert. Ehhez ébernek, őszintének, játékosnak, kíváncsinak kell lennünk, és nagy képzelőerővel kell bírnunk. És akkor sok-sok Otello, Peter Grimes, Loge várja, hogy eljátsszuk majd.

A Müpa közönsége leginkább Loge szerepében ismer © Posztós János, Müpa

Van esetleg olyan jelenete valamely Wagner-operának, amely ma teljesen mást jelent az ön számára, mint korábban?

Minden egyes jelenet folyamatosan változik. Függ a többi énekestől, a rendezőtől, a karmestertől, a jelmeztől, az érzéseimtől és a fizikai állapotomtól az adott pillanatban. Minden előadáson és próbán új!

Mi a legfontosabb dolog, amit Loge tanított önnek?

Először 1997-ben voltam Loge. Ez volt a lecke: soha semmilyen klisét ne másolj. Ez igaz bármely szerepre, a színpadon és az életben egyaránt. Loge nem Mime, mint Stolze vagy Zednik, akármilyen nagyszerűek voltak is. Loge nem egy hőstenor, mint Suthaus, Vinay vagy Hofmann, akármilyen nagyszerűek voltak is. Loge nem az, akit az istenek és a nibelungok csintalannak mondanak. Loge annak a tükre, akivel találkozik. Logénak egy hőstenor hangjára van szüksége, arra, hogy képes legyen elsötétíteni a hangját, s úgy színezni a szavakat, ahogyan Hotter, Varnay vagy Vickers tette, és úgy kell színészkednie, mint Hopkins. Amint látja, én még mindig a legelején járok.

Ha egyetlen dolgot megváltoztathatna a Ring történetében, mi volna az?  

Ó, ne! Épp elég, hogy a régi könyveket újraírják az úgynevezett politikai korrektség jegyében… Lassan Caniót, a Bajazzók kettős gyilkosát nem lehet majd bohócként ábrázolni, mert az sértené a bohócok érzékenységét… Hagyjuk csak úgy, ahogy van, aki meg úgy érzi, írjon másikat! A zeneszerzők, drámaírók, költők mesterművei időtlenek és kimeríthetetlenek. Számtalan módon elmesélhetők. Vegyünk egyetlen mondatot: „Szeretlek.” Bizonyos kontextusban ez valószínűtlennek hangzik, mégsem változtatnám meg arra, hogy „Szeretlek, de nem annyira…” – különben egy ötórás opera hirtelen tizenöt órás lenne, azt meg ki bírná végignézni? Valójában már az öt óra is… Szóval ahogy mondod, énekled, érzed. Ne a dolgot magát változtasd meg, hanem önmagadat és azt, ahogyan a szerepre vagy a darabra tekintesz.