© Ari Magg
Utazás az Opus 109 körül - Első rész
Gondolatok a zenéről Víkingur Ólafssontól
Amikor az ember egy teljes évig szinte kizárólag Bach Goldberg-variációit játssza különböző koncerttermekben a világ minden táján, furcsa dolgok történnek. A munka lassan átveszi az irányítást a valóságérzékelésed felett, arra kényszerítve, hogy észrevedd: valójában mindent – helyeket, eseményeket és embereket, fákat, leveleket, házakat és utcákat, gondolatokat és ötleteket, sejteket és a DNS-t – fel lehet fogni variációk sorozataként. Minden valami nagyon kicsiből indul, ismétlődik, sokszorozódik és szerteágazik, egészen addig, amíg el nem éri a komplexitás magas szintjét, hogy utána eredeti állapotára zsugorodva végleg eltűnjön. Akár egész civilizációkkal is megtörténhet ez.
Kicsit kevésbé aggasztó módon az is egyértelművé válik, hogy maguk a Goldberg-variációk hatással voltak a Bach után következő nyugati zenei hagyomány nagy zeneszerzőire. E remekmű lenyomatát más nagyszerű munkákban is megtalálhatjuk – formájukban, ellenpontos gondolkodásmódjukban és zenei szellemiségükben. Amikor elkezdtem összeállítani a következő hangversenyprogramomat, azonnal felkeltette érdeklődésemet az az alkotássorozat, amelyben a Goldberg-variációk jelenlétét a leginspirálóbb módon éreztem: Ludwig van Beethoven utolsó három szonátája, az op. 109, 110 és 111.
© Ari Magg
Talán érdemes hozzátennem, nem gondolom, hogy feltétlenül szükséges egy teljes évig tartó elmélyülés a Goldberg-variációkban ahhoz, hogy megértsük, hogyan hat Bach zenéje arra a lenyűgöző belső forradalomra, amelyet Beethoven harmadik alkotói periódusának nevezünk. Azok a művei, amelyek ebben az időszakban születtek, eltérő módon, de mind a lehetetlen megvalósítására törekednek: hatásukban egyszerre bensőségesek és kozmikusak, szigorúan ellenpontos szerkesztésűek és olykor improvizatívak. Vad találékonyságuk és túlemelkedésük a hagyományos formákon a barokk alkotóelemek iránti mély elkötelezettségükben gyökerezik. Ezek a művek a jövő zenéi, ám az erőt mégis a múlt – Bach zenéje – adja nekik.
Néhány, a próbateremben gyakorlással töltött nap után úgy döntöttem, a jól bevált régi módszert sutba dobva nem egy lemezen, együtt adom elő ezt a három nagyszerű záró szonátát. A katalógusban már jó néhány remek felvétel lelhető fel a „három nővérről”, de azt éreztem, hogy mindhármat egymás után eljátszani – és meghallgatni – nem feltétlenül a leginkább megvilágító módja e remekművek értelmezésének. Ha azonban csak az egyik szonátát helyezem a koncertprogram középpontjába, lehetővé válik, hogy annak röppályáján szabadon utazva új perspektívákat fedezzek fel, miközben más művekkel is találkozom a vonzáskörzetében. Azzal, hogy az op. 109-es (a harmincadik) szonátát állítom a fókuszba, megengedhetem magamnak, hogy elkalandozzam a műig vezető úton, megvizsgáljam, mi minden történt még keletkezésének idején (1820), és hogy ezek a fejlemények hogyan befolyásolhattak más zeneszerzőket. És ami a legfontosabb: az öröm elvét szem előtt tartva olyan hangversenyprogramot állíthattam össze, amelyet magam is szívesen meghallgatnék.
Így hát ez a műsor Johann Sebastian Bachhal kezdődik. A nyitó mű a BWV 854-es E-dúr prelúdium (Das Wohltemperierte Klavier, I. kötet), amely derűs szépségével és keserédes kromatikájával egyszerre tűnik meghívásnak és próféciának a koncert következő darabjai számára.
