Más hang, más kép

A filmművészet különböző korszakai mind egészen másképp használják a hangokat és a képeket, mi pedig előbb-utóbb megszokjuk ezeket a változásokat. Ma már idegenül hat a tárcsás telefon csörgése és otthonosan minden kütyünk hangzása. Már az Y generáció tagjai is nehezen boldogulnak a klasszikus „újhullámos” filmekkel, mégis jól elvannak Tarantino vagy Christopher Nolan filmjeivel.

Az ötvenes évek közepén egy új zenei irányzat bukkant fel – a rock’n’roll. Furcsa volt. „Júniusra elmúlik” – írta a Variety 1955-ben. A hatvanas évek elején a beatzene támadta meg a hallásunkat. Mivel állítólag a filmek a nézőknek készülnek, a fiatal nézőket is beleértve, az új hangzás betört a mozgókép világába. A hatvanas évek egyébként gyilkos merénylet volt a látásunk ellen is. Moziplakátok kínálgatták a színes, szélesvásznú filmeket, és a végén már a jeles filmművészek is odáig merészkedtek, hogy a 4:3-as képarány és a szürkeárnyalatos látvány helyett elfogadják ezeket a merész újításokat.

A hatvanas években elindult változások nem egyik napról a másikra következtek be. Az új kultúra – ellenkultúra? – lassan épült belénk. A patinás LIFE magazin 1969-ben még leszögezte: „A szubkultúrának a szex, a drogok és a rock a szentségei.”

Részlet Richard Lester: HELP! c. filmjéből

A filmsorozat első darabjaiban már a megváltozott hangsáv szólal meg. A Beatles-filmek (Richard Lester: HELP!, George Dunning: Yellow Submarine) egyértelműek, és sok tekintetben a későbbi videoklipek, zenei videók előfutárai. A filmek sztárja maga a banda, amely addigra már a sztárság felfoghatatlan fokára hágott. A Beatles szerepet játszik, közben pedig önmagával azonos. Richard Lester már az előző Beatles-filmjében (Egy nehéz nap éjszakája, 1964) is valami hasonlót talált ki, de a HELP! bizarrabb. Szürreálisabb. Néha belesétálunk abba a csapdába, hogy a szürrealitást a művészeti szürreál – Cocteau, René Clair, Buñuel és mások – kiváltságának tekintsük, noha a hatvanas éveknek a filmtörténet aranykönyvében nem jegyzett filmjeiben is jelen van. (Bocs, de a Monty Python 1969-ben már megjelent a BBC-n.) A Sárga tengeralattjáró pedig olykor átcsap pszichedelikus mesefilmbe. Vizuális hatása igen erőteljes, mert az animált figuráktól egészen a betűtípusokig olyan divatot teremtett, amely a magyar tervezőgrafikusokat sem hagyta érintetlenül.

A két road movie, a Szelíd motorosok (1969) és a Zabriskie Point (1970) hangsávján már válogatások vannak. Dennis Hopper filmjében megszólal egyebek között a The Band, a Steppenwolf, Jimi Hendrix és Bob Dylan. A kísérletezéstől nem idegenkedő Michelangelo Antonioni pedig beépíti a Zabriskie Pointba a Pink Floyd és a Grateful Dead számait.

George Lucas filmje, az American Graffiti visszarepít 1962-be. Frissen érettségizett srácok autóznak fel-alá, s közben az autórádióból szólnak a kor slágerei: Bill Haley, Chuck Berry, The Platters, The Beach Boys. A változás kora. (Amúgy Tarantino legutóbbi filmje, a Volt egyszer egy Hollywood hasonló dolgokat művel – 1969-re hangolva.)

Részlet George Lucas American Graffiti c. filmjéből

És közben másfajta változások is borzolják a konzervatívabb befogadók idegeit. Mondjuk ki egyenesen: ezek a filmesek nem tisztelnek sem istent, sem embert. Még politikust sem. Különösen igaz ez az angolokra, akik szatírában mindig is fölöttébb erősek voltak. És nem csupán Monty Pythonékról van szó. Az egyik legkeményebb botrányhős Ken Russell, aki a BBC művészeti műsorai számára készített kezdetben olyan filmeket, amelyekben jelesnél jelesebb zenészek és képzőművészek portréját rajzolta meg rendhagyó módon. Blaszfémiával, pornográfiával és náci propagandával egyaránt megvádolták. (Richard Strauss unokája annyira kiakadt a zeneszerzőről szóló részen, hogy megtiltotta a nagypapa zenéjének további felhasználását.) Lisztomania (1975) című filmjét kizárólag a nagyon kevéssé érzékeny nézőknek ajánlhatjuk.

Elég sajátos módon mutatja be Liszt Ferenc életét (akit amúgy Roger Daltrey, a Who frontembere alakít). Richard Wagner mint Liszt ádáz, hataloméhes riválisa… No, az már igazán durva. A pápát egyébként Ringo Starr játssza. Ne részletezzük! Háborodjon fel mindenki a maga tetszése szerint! (A fenti vádpontokat ki is lehet pipálni.) Érdemes viszont a film műfaját is szemügyre venni. A rockopera még friss műfaj. (Az első feltehetőleg szintén a Who alkotása, a Tommy 1969-ből.) Az az érzésem, hogy ma már otthonosabb számunkra, mint a klasszikus musical. Az őszi idényt Tímár Péter filmje, a Csinibaba (1997) zárja. Látszólag könnyed, vicces retróholmi. Olyan, mintha visszarepítené az édes nézőt – érezzétek jól magatokat, Ratkó-gyerekek! – 1962-be. Ennél persze sokkal bonyolultabb. Mivel azonban 1997-ben és az azt követő években a tizenévesek és a Kispál-rajongók kultuszdarabja lett, a kritikusok közül is csak kevesen foglalkoztak azzal a kérdéssel, mit mond a Csinibaba az emlékezésről, arról, hogyan él bennünk a múlt. Hogy jobb volt-e akkor? Vagy jobb-e most?

A cikk eredetileg a Müpa Magazin 2025/26-os évadának 1. számában jelent meg.