„Aki nálam trógerebb, az hazudik és festi magát”

Négy férfi, mind zenész, a maga módján mind tróger. Egyikük, Frank Sinatra összehozta a másik hármat a színpadon. Novemberben Czutor Zoli (Belmondo), Ganxsta Zolee (Ganxsta Zolee és a Kartel) és Papp Szabi (Supernem) Sinatra-slágereket ad elő a Budapest Jazz Club Big Band kíséretében. Vigyázat, ezen az estén a néző jó eséllyel elhagyja a komfortzónáját!

Mit jelent nektek Sinatra, és mi benne a legkülönlegesebb, akár nem is zenei tekintetben? Elsőként Czutor Zolit kérdezem, akinek már volt egy koncertsorozata, amelyen Sinatra-dalokat adott elő.

Czutor Zoli: Igen, van előéletem Sinatrával, akit szerintem mélyen megszeretni és megérteni érett férfikorban lehetséges igazán. Talán azért, mert ő volt az utolsó hagyományos, minden férfiattribútumot – külső, viselkedés, szóhasználat – és kifogástalan eleganciát hordozó ikon. A harmincas éveimtől kezdett igazán fontos figurává válni az életemben: lenyűgözött, hogy a konzervatívnak látszó külső mögött milyen hihetetlen, szinte földöntúli lazaságot sugárzott.

Ganxsta Zolee: Sinatra Édesapukám, Zana Józsi bácsi kedvence volt, ez már önmagában elég, hogy sokat jelentsen számomra. Másrészt az olasz maffia énekese volt, ami – akár tetszik, akár nem – mégiscsak elég különleges dolog.

Papp Szabi: Én is a gengsztervonalon találkoztam vele elsőként, bár kicsit máshogy. Gyerekként, a kilencvenes évek elején elkezdtem falni a gengszter- és maffiafilmeket, így Martin Scorsese klasszikusait, az Aljas utcákat, a Nagymenőket, a Casinót és sok hasonló filmet, ami ebből a korszakból, hangulatból táplálkozott. Nem árulok el nagy titkot, hogy ezekben az alkotásokban találkoztam először Frank Sinatra nevével, és ekkor vált világossá a kötődése bizonyos maffiakörökhöz. Ezt akkoriban nagyon vagánynak és izgalmasnak találtam, így elkezdtem hallgatni a felvételeit is, és teljesen magával ragadott, ahogy szólnak a fúvósok, a nagyzenekar, miközben belőle meg csak áradt a laza, csibészes elegancia és humor.

Mit szóltatok az ötlethez, hogy együtt csináljátok meg ezt a rendhagyó estet?

G. Z.: Én el sem hittem, hogy ez egy valós felkérés, biztos voltam benne, hogy valahol van egy rejtett kamera. Igazából egyszerre tartom óriási hülyeségnek, közben pedig óriási ötletnek is. Gondoljunk csak bele, mennyire nem könnyű összehozni három olyan előadót, akinek semmi köze semmihez.

P. Sz.: Czutor Zoli dobta be az ötletet, én hittem neki, és azonnal igent mondtam, mert régi vágyam ezeket a dalokat és ezt a világot színpadra vinni.

Cz. Z.: Igen, az alapötlet az enyém volt, és mindenképp „rosszfiúkkal”, ha úgy tetszik, trógerekkel akartam megvalósítani. Szerintem Sinatrához nem illik a bájolgás és a modorosság, a színházi manír. Nyers, tökös, korszerű változatot szerettem volna összehozni.

© Csibi Szilvia, Müpa

Hogy tudjátok összegyúrni hármótok meglehetősen különböző személyiségét? Vannak viták?

Cz. Z.: Egyelőre még csak a sorrenden, hangszerelésen, poénokon megy az egyeztetés. Nevek említése nélkül, van, aki megírt műsort szeretne inkább, más a spontaneitásnál maradna.

G. Z.: Az a lényeg, hogy nagyon jó barátok vagyunk, és lassan összegyúrunk az esthez mindent, mint az olaszok a tésztát, amit a maffia is nagyon szeret…

P. Sz.: Mivel nagyjából száz éve ismerjük egymást, lazán és természetesen állunk a feladathoz. Egyáltalán nincs mellébeszélés meg finomkodás. Olyan szórakoztató műsort rakunk össze, amelyben mindegyikünk egyénisége megmutatkozik a dalokon keresztül.

Melyik a kedvenc Sinatra-számotok, illetve Sinatrából mint előadóból, emberből mit láttok a legvonzóbbnak?

Cz. Z.: Nehéz egyetlen kedvencet választani, az egész életmű fantasztikus. De ha nagyon kell, akkor az 1960-as évek Frankje jön be legjobban. A személyiségéből pedig az az elegancia és humor a legvonzóbb, ahogyan például az őt ért sérelmeket is kezelni tudta.

G. Z.: A kedvenc Sinatra-számom Danzigtől az I’m the One. Ezt szeretem a legjobban. (Zolee itt majdnem trógerkedik, hiszen az általa említett Danzig-számnak sem zeneileg, sem szövegében nincs köze Sinatrához, de Glenn Danzig valóban azt nyilatkozta egyszer, hogy szerette volna Sinatra lassú és magabiztos előadói stílusát belecsempészni a dalba – a szerk.) Azt pedig nem tudom, említettem-e már, hogy Sinatrában az vonz a legjobban, hogy bűnözők között élt.

P. Sz.: Ezek után talán unalmasan hat, de én szeretem a romantikus és a csibész Sinatrát is, mindkettővel tudok azonosulni, így a saját dalválasztás sem okozott problémát, de nem spoilerezek. Viszont lesznek olyan dalok, amelyeket ketten vagy hárman adunk elő. Erős a gyanúm, hogy vicces lesz: humor és lazaság mindenekfelett!

Mennyit és hogyan próbáltok együtt? Ganxsta odaér időben?

Cz. Z.: Próbálni csak most kezdünk, Ganxstát eddig még nem láttuk, így semmi gond a késéssel. (nevet)

G. Z.: Ezzel kapcsolatban idéznék egy klasszikus mondást: „Amatőrnek próba kell, profinak előleg.” Jók leszünk!

Ti mennyire vagytok „trógerek”? Sinatra mennyiben volt az?

G. Z.: Aki nálam trógerebb, az hazudik és festi magát. Sinatráról nem tudok nyilatkozni, mert sajnos nem ismertem személyesen, de remélem, hogy legalább akkora tróger volt, mint én vagy Édesapám.

Cz. Z.: Sinatra csak csibész volt. Mi meg örülhetünk, ha trógerek lehetünk hozzá képest.

P. Sz.: Hát nem tudom, mennyire is vagyunk trógerek. Talán megtanuljuk majd a szövegeket, inkább zavarni fogunk a színpadon, mint nem, és csak remélni tudom, hogy képes leszek észben tartani a koncert időpontját. Ha igen, akkor jöhet a szmoking és a lyukas tornacipő!

© Csibi Szilvia, Müpa

Alapvetően nagyon más zenei szcénából (rock, rap és alternatív pop) érkeztek. Hol találkozik a saját hátteretek a szvinggel?

G. Z.: Be kell látnunk, hogy ez az este a szvinggel sehol nem fog találkozni, többek között ezért is lesz érdekes. Említettem már, hogy senkinek semmi köze ahhoz, amit itt csinál, és ebből lehet nagy dolgot kihozni. Vagy nem.

Cz. Z.: Részben így van, másrészt viszont több a hasonlóság köztünk, mint a különbség. A zenei érzékenység és igényesség nem volt soha lényegtelen szempont egyikünknél sem. És ha kicsit is muzikális az ember, nehéz nem beleesni a big bandes szvingbe. Pláne, ha jó „harapósan” játsszák.

A koncerten a Budapest Jazz Club Big Band fog kísérni, akik természetesen hozzák a klasszikus hangzást is. Milyen velük a munka? Képesek annyira szélsőségesen kitolni a jazz határait, amennyire itt arra szükség van?

P. Sz.: Eddig még nem játszottam soha velük, de az ismereteim alapján semmi akadálya nem lesz egy dögös estének. Nagyon ütős a zenekar, Zoli mutatott egy-két felvételt, ahol közösen nyomják… hát mit mondjak, nem volt benne hiba!

Cz. Z.: Igen, már játszottam velük, szerintem az ország egyik legjobb (ha nem a legjobb) big bandje. A trógeres műsor ötlete is részben innen indult: kiváló előadóművészek ülnek a zenekarban, akik tökéletesen idézik meg a korszak amerikai hangulatát. Nekem már van bizonyítékom, remélem, a közönségnek is lesz.

Az eredeti Sinatra-dalokhoz képest mi változik, mi lesz újdonság?

P. Sz.: Az én felfogásomban a koncert váza a Rat Pack életérzés (vagyis az 1950–60-as évek amerikai, főleg Las Vegas-i szórakoztató világának egyik ikonikus hangulata – egyfajta cool, könnyed, mégis nagyon magabiztos stílus, amit Frank Sinatra, Dean Martin, Sammy Davis Jr., Peter Lawford és Joey Bishop testesített meg – a szerk.), de a Sinatradalokon kívül lesznek még csemegék mindenkitől. A klasszikusokon nem változtatnék, úgy jók, ahogy vannak. Ehhez társul majd mindegyikünk saját, formabontó magatartása.

Cz. Z.: Ahogyan Sinatra is feldolgozott egy-két korabeli pop- és rockhimnuszt, itt is lesz néhány „sinatrásra” hangszerelt rockdal, de a műsor gerincét – a legkommerszebbeket leszámítva – a hagyományos és ismert Sinatra-dalok alkotják. A különbséget pedig – ahogy Szabi is mondja – az előadók személyisége jelenti majd.

Mit gondoltok, milyen érzés lesz a Müpában, ülő közönség előtt fellépni? Mit vártok tőle, illetve mennyire esik a komfortzónátokba, mennyire jelent kihívást?

P. Sz.: Volt szerencsém egyszer a Supernemmel a Müpában játszani, úgy rendesen, padlógázzal. Mit ne mondjak, néha érdekes arcot vágott a közönség!

Cz. Z.: Én egy varázslatos estre számítok, és nem is annyira titkon abban bízom, hogy ha jól sül el, akkor folytatása is következhet.

G. Z.: Az a helyzet, hogy ülő közönség előtt egy álló zenekar fog játszani, de a végére azt a kiváló tréfát tervezzük, hogy a zenekar leül, a közönség pedig feláll. És akkor a közönség is végre megérti azt a mondatot, hogy „vádlott, álljon fel!”. Sziasztok!

Az interjú eredetileg a Müpa Magazin 2025/26-os évadának 1. számában jelent meg.