A jazz mindenkié

Bár egyáltalán nem új, még csak nem is zárt ajtók mögött működő műfaj, a jazzt ma is sok tévhit övezi. Nehéz? Minden zenei műfaj nehéz, ha igazán jól csinálják. Bonyolult? Talán igen, de ez legyen a zenészek dolga. Szubjektív gyűjtésünkben a hazai jazzlegendákon keresztül mutatjuk meg, hogy miért érdemes minden háztartásban legalább egy állandó jazzplaylistet fenntartani – vagy akár ellátogatni márciusban a Müpa egyik fontos koncertjére.

Amikor a magyar jazz legendáiról esik szó, a felsorolás elején rendszerint két nevet találunk. Az egyik Szabó Gáboré, akinek életműve legjobban a tyúk-tojás problémakörhöz hasonlít. Nehéz ugyanis eldönteni, hogy az 1960-as, 1970-es években kiteljesedő Szabó érzett rá a jövő zenéjére, vagy a jövő zenéje idomult idővel az ő öntörvényű, semmihez nem hasonlítható munkásságához. Akárhogy is nézzük, jóval a világzene fogalmának megszületése előtt játszott világzenét, összehozta a Kárpát-medence hangzásvilágát a jazz, a blues és a westernfilmek jellegzetes zenei univerzumával, dalai búvópatakként csordogáltak bele a 21. század hangzásába – gondoljunk csak a kortárs amerikai jazzikonokra, mint a gitáros Pat Metheny vagy a szaxofonos Kamasi Washington, és a hazai zenei élet olyan meghatározó formációjára, mint a Qualitons.

Szabó 14 évesen, karácsonyi ajándékként kapta első gitárját, és minden bizonnyal ez volt a jazztörténelem egyik legjobb ajándéka, a kamasz fiú ugyanis innentől kezdve le sem tette a hangszert. Még a család 1956-os amerikai emigrációja után sem, amikor rövid ideig portásként dolgozott (és gitározott a portásfülkében), hogy megkeresse a pénzt a bostoni Berklee School of Music tandíjára: spoiler, sikerült neki. Alig néhány évvel később, 1964-ben a Down Beat jazzmagazin kritikusai már a legjobb feltörekvő gitárosként ünnepelték.

A listán azonban szerepelt egy másik név is, akit szintén első helyre soroltak Szabó Gábor mellett, és akit szintén nem lehet megkerülni, ha a magyar jazzlegendákról esik szó. Zoller Attila a második világháború alatt, iskolai tanulmányait félbehagyva kezdett jazzklubokban játszani, majd a háború után Ausztriába, onnan Németországba emigrált, 1959-ben pedig megérkezett az Egyesült Államokba. A Down Beat fenti, már említett ranglistája jól jelzi, hogy tehetségét gyorsan felismerte a kinti szakmai közeg. Rövidesen olyan zenészekkel játszott együtt, mint Benny Goodman, Stan Getz, Herbie Hancock, Ron Carter és Jimi Hendrix, Pat Metheny pedig a mai napig egyik legnagyobb hatású mestereként emlékszik vissza rá.

És miközben az óceán túloldalán a két gitárvirtuóz megállíthatatlanul menetelt a világhír felé, a vasfüggöny borúsabb felén is egyre több kimagasló tehetség tűnt fel a formálódó hazai jazzszcénában. A legendás Pege Aladár ugyan soha nem emigrált Magyarországról, klasszikus zenei képzettsége és ösztönös érzéke a jazzhez viszonylag gyorsan elhozta neki is a világhírt. Játszott Prágában, Montreux-ben, Mumbaiban, de Herbie Hancock együttesének vendégszólistájaként a New York-i Carnegie Hallban is, ahol a koncert végén Charles Mingus özvegyétől megkapta ajándékba a világsztár egykori hangszerét. 1974-ben, első hazalátogatásakor Pege Aladár közbenjárásának eredményeként szerepelhetett Szabó Gábor a magyar televízió műsorán is – annak ellenére, hogy lemezei nemcsak ekkor, hanem egészen az 1990-es évekig beszerezhetetlenek voltak itthon.

Pege Aladár egyik korai zenekarában, a Pege Quintetben már játszott, 1970-től pedig a KEX zenekarban vált igazán ismertté Babos Gyula, aki a hazai jazzélet egyik megkerülhetetlen alakjává nőtte ki magát. 28 éves korától kezdve a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem jazz tanszékének tanára volt, anélkül, hogy érettségivel vagy tanári végzettséggel rendelkezett volna – tehetsége épp elégnek bizonyult. Babos egyetlen gitárosként vehetett részt azon a zárt körű koncerten, amelyet Szabó Gábor a második hazatérésekor rendezett a Hilton szállodában, de fellépett Frank Zappával, James Moodyval és Tony Scott-tal is, Balázs Elemérrel és Egri Jánossal közös Babos Triója pedig a hazai jazzélet egyik fontos mérföldköve. Blue Victory című albumát 12 országban adták ki, a lemezen a Weather Reportból ismert basszusgitáros, Victor Bailey mellett ott szerepel a magyar jazz másik emblematikus alakja is, akivel pályája a kezdetek óta összefonódott: Szakcsi Lakatos Béla.

Szakcsi Lakatos Béla életművét összefoglalni vagy röviden ismertetni képtelenség, hiszen jelen volt a magyar jazzélet összes fontos pillanatánál, alkalmi formációban vagy együttesben a műfaj szinte minden fontosabb képviselőjével játszott. A hetvenes években eljutott az Amerikai Egyesült Államokba, ahol a kor legfrissebb zenei trendjeit szívta magába, és onnantól fogva hosszú időn át csak a zenei újítások és a friss hangzások érdekelték. Repertoárján a fúziós jazz éppúgy szerepelt, mint a jazzbe oltott cigány folk, élete utolsó szakaszában pedig a klasszikus zeneművek kezdték foglalkoztatni. Emellett írt musicalt, operát, balettzenét, misztériumjátékot, miközben újabb és újabb jazzformációkat alapított. Halála nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi jazzéletet is megrázta, hatása a következő generációkra pedig ma még felbecsülhetetlen.

A fenti névsor is csupán hiányos merítés, a jazz műfaja azonban szerencsére tovább él: mai kiválóságai és egykori hősei előtt tiszteleg a Müpa március 13-i, A holnap sztenderdjei című koncertje.