A berzsenyfa, Cabral, valamint az új divat

Brazília jelentős sikereket ért el a zenei exportban: a szappanfából remek hangszeralapanyag lett, az őslakosok és a betelepültek keveredése új műfajokat hozott létre, és egy olyan zenei hagyományt, amibe Eliane Elias tehetségével és szorgalmával be tudott kapcsolódni.

Andrea Caesalpino (latinosított nevén Andreas Caesalpinus) a 16. század húszas éveiben született a toszkánai Arezzóban, és 1603-ban távozott az árnyékvilágból. A közbeeső időben Pisában tanult filozófiát, orvostudományt és botanikát, majd tudósi figyelme kiterjedt többek között a geológiára és az élettanra is.

Munkásságának részletes méltatásától ezúttal eltekintünk, annyit érdemes most megjegyezni, hogy róla nevezték el a hüvelyesek rendjébe tartozó festőfákat, közöttük a Caesalpinia sappan nevű fajt, magyarul a szappanfát. Ez az Ázsiában, azon belül főként Kelet-Indiában honos növény egy időben elképesztő népszerűségnek örvendett Európában, piros festéket készítettek belőle ipari és szépészeti célokból. Így amikor Pedro Álvares Cabral portugál hajóskapitány 1500 áprilisában (amúgy Indiába igyekezve, vagyis mintegy tévedésből) kikötött Dél-Amerika partjainál, és kirándulása során vörösre festett bőrű őslakosokkal találkozott, állítólag elvezettette magát a színezék forrása, a szappanfa rokona, a Caesalpinia echinata termőterületeire. A fa neve portugálul: pau brasil. A hódítók akkora gazdasági potenciált láttak a népszerű, vagyis könnyen pénzzé tehető szappanfa reménybeli helyettesítőjében, hogy róla nevezték el a mai Brazíliát. (A gyarmatosítók névadási gyakorlatának hasonló, meglehetősen otromba logikája mutatkozik meg például a nyugat-afrikai Elefántcsontpart elnevezésében is.)

A brazilfa vörös törzse miatt hamar kelendő exportcikké vált

A magyarul brazilfa vagy berzsenyfa néven is ismert növény a belőle nyerhető festéken kívül azért is fontos exportcikk lett, mert remek hangszeralapanyagnak számított (kisebb vagyonokat kértek például a belőle készített hegedűvonókért), de Brazília, Dél-Amerika legnépesebb, egyben a föld hetedik legnagyobb országa, mindannyiunk szerencséjére, nem csak ilyen módon lett része a zene egyetemes történetének. Hanem azért is, mert az őslakosok, a portugálok, a behurcolt afrikaiak, továbbá a 19–20. században betelepült olaszok, spanyolok, németek, arabok stb. muzikális keveredése valami teljesen újat hozott létre. Nyugodtan kijelenthető, hogy Brazília jelentős sikereket ért el a zene területén.

A brazilfából készült hegedűvonók még ma is használatban vannak

Kezdjük a szambával, ami a műfaj történetének ismerői szerint az egykori főváros, Rio de Janeiro afrobrazil közösségeiben született meg az 1900-as évek kezdetén. És folytassuk a szamba egyenes ági leszármazottjával, a bossa novával (a kifejezés jelentése körülbelül: „új divat”.) A műfaj Charlie Byrd és Stan Getz 1962-es albuma (Jazz Samba, Verve Records) révén robbant be a jazz világpiacára, a diadalmenet 1964-ben folytatódott a Getz/Gilberto című, ugyancsak a Verve-nél megjelenő koronggal.

Itt hangzik el többek között a műfaj egyik sztenderdje, az azóta számtalanszor feldolgozott The Girl from Ipanema is, Astrud Gilberto énekes közreműködésével. (Istenem, hogy ez mekkora szám!) A szakírók szerint a bossa nova aranykora 1958 és 1963 közé tehető ‒ ha igazuk van, akkor nagyjából az éra közepén, 1960 márciusában látta meg a napvilágot São Paulóban Eliane Elias, a később Grammy- és Latin Grammy-díjjal többször elismert zongorista, énekes és komponista. A mintegy 30 önálló lemezből álló, az 1985-ös Amandától a tavaly megjelent Time and Againig ívelő életmű ismertetésére most nem vállalkozhatunk, ahogy annak részletes taglalására sem, ki mindenkivel játszott együtt a művésznő Herbie Hancocktól kezdve Bob Brookmeyerig.

Hogy Eliane Elias istenáldotta zseniként, egyfajta csodagyerekként vagy pedig hihetetlenül szorgalmas és nagy állóképességű muzsikusként került a csúcsra, arról lehet vitatkozni. Életrajzírói például rendre megemlítik, hogy Eliane hétévesen kezdett zongorázni, tizenkét évesen már jazzszólókat jegyzett le, és alig tizenhét éves volt, amikor először indult turnéra. 1981-ben New Yorkba költözött, ahol felvették a The Juilliard School of Musicba, egy évvel később pedig a Steps Ahead tagja lett. (Billentyűsként egyébként a mai napig a formáció tagja, mások mellett Mike Stern gitáros és Mike Mainieri vibrafonos társaságában.)

Sokkal érdekesebb nekem ennél az az interjú, amit Elias 2021-es lemeze, a Mirror Mirror kapcsán adott a Jazz Weekly munkatársának. Ebben többek között a következőkről számol be: „Nagyon korán megtanultam, hogy azok lesznek sikeresek, akik egyszerre tehetségesek (és én tudtam, hogy az vagyok), illetve képesek a rendkívül kemény munkára. A zenének szenteltem magam. Imádtam a gyakorlás, a zeneszerzés és a hangszerelés minden pillanatát. A tehetségem, a kemény munkához szokott személyiségem ezzel az elkötelezettséggel párosulva tettek azzá, aki vagyok.”

Persze végül is mindegy, hogy a zsenialitás vagy a szorgalom szórakoztatja majd a nagyérdeműt, a lényeg, hogy jó legyen az előadás. Ezt pedig biztosra vehetjük.