A Bartók-trilógia azt az esztétikai és filozófiai utat kívánja reprezentálni, hogy miként juthatott el Bartók a népzenétől a kortársig, a közösségitől az autonómig, milyen történeti, politikai, kulturális, társadalmi rétegek épültek egymásra művészetében, és mindez hogyan válhat alkotói mintává a táncművészetben.
A Labirintus a fele út, ahonnan már nem lehet (érdemes) visszafordulni. Még mindig közeli a néptáncos és a népzenei háttér, még könnyen felismerhetők az inspirációk forrásai, de a zenei világ már nem a szerkesztett „népzeneírás”, hanem a darab egészére komponált színpadi zene. A tánc nyelve szintén absztrahál, dekonstruál és újjáépül - kortárs nyelven. A Labirintus a képet (táncot, dizájnt, jelmezt, világítást…) és a zenét egymás mellé rendeli, s mindezek trónjára az előadót, a táncost és a zenészt ülteti. A labirintusban nem érvényesek a körülvevő (az elhagyott vagy eltaszított) világ törvényei, itt létezik varázslat, metamorfózis, halál és újjászületés… élet! A periféria az átjárás, az út eleje és vége: a „valóság” és az új minőség egyaránt a labirintus szélén kezdődik és végződik. A közepébe vezető út azonban nem csupán potenciálisan kétirányú, de a középpontból szükségszerűen vezet egy másik ösvény a kiindulópontba, vissza a „valóságba”. Ám aki ezt megjárta, már nem ugyanoda érkezik vissza. Magán, magában hordozza az Utat.
És itt a kortárs-paraszt-városi-barokk-pszeudo-opera, amelyben egyesül, egy időben van jelen a jelen és előzményei, ahol minden más ugyanaz: a mese valóság, a varázslat igaz, a sziget a közép, a rész egész, az út spirál, az egyenes labirintus…

További előadás:
Fesztivál Színház, 19.00
November 4.

Rendező: