Ha egy film elején azt olvassuk, hogy „valós történet alapján”, élhetünk a gyanúperrel, hogy semmi köze sincs a valósághoz. S bár Elizabeth Short (alias Fekete Dália) 1947-es – máig felderítetlen – meggyilkolása valóban része az amerikai fekete krónikáknak, Brian De Palma alaposan átszabta a már James Ellroy regényében is átértelmezett tényeket. (Szegény áldozat sem ismerne magára.) Zsigmond Vilmosnak pedig roppantul összetett feladatot kellett megoldania. A film műfaja neo noir, amely felidézi a ’40-es, ’50-es évek jellegzetes műfaját, a film noirt. Csakhogy a film noir fekete-fehér volt. És nem sokat törődött a valósággal, annál többet az erkölcsi motivációval, a szexuális függésekkel, a lélek bugyraiban elfekvő szenvedélyekkel.
A Fekete Dália azonban néha mégis jelzi, hogy a történet mögött ott settenkedik a valóság, és megidézi a kort, a fekete-fehér képek, fekete-fehér filmek korát. Szóval olyan látvány születik, amely úgy színes, hogy közben egy kicsit fekete-fehér, vagy legalább is stílusában erre hajaz. A képek elmozdulnak monokróm irányba. És ez nem azt jelenti, hogy fekete-fehérek lennének. Inkább arról van szó, hogy az adott jelenet meghatározó alapszínéhez igazít mindent. Néha szürkébb, néha kicsit napszítta, néha a barnult fotók világa. Néha kicsit beégeti a képet. Erre a filmre nem a nyomozás, hanem az atmoszféra miatt fogunk emlékezni. Happy endinget úgyis hiába keresnénk egy meg nem oldott bűntény históriájában. Viszont a Zsigmond Vilmos által felépített látványvilágon napokig tudnánk bámulni.

A sorozat a Magyar Nemzeti Filmalap támogatásával valósul meg.

Rendező: Müpa