Az Elszakadás Forman utolsó csehszlovák és első amerikai filmje. Annyiban csehszlovák, hogy egyenes folytatása korai rövid dokumentumfilmjeinek (Kdyby ty muziky nebyly, Meghallgatás), de még a Fekete Péternek és az Egy szöszi szerelmének is, mert nemzedéki kérdésekkel foglalkozik, ráadásul zenés film. Nem műfaji értelemben, viszont tele van zenével - még Ike és Tina Turner is hallható benne. No meg Dvořák. Ahogyan eddig is, Forman a zenével hihetetlenül pontosan képes érzékeltetni a generációs/kulturális különbségeket. Közben pedig amerikai film is, hiszen története egy amerikai középosztálybeli család körül forog, amely a maga módján próbálja feldolgozni kamaszlányuk szökését. És ez féktelenül vicces, mert a rendező egy kicsit még közép-kelet-európaiként csodálkozik rá arra a világra, amelyben az emberek a problémáikat agykurkászokra, önsegítő csoportokra ruházzák át. Azért is nagyon amerikai, mert a hippik és mindenféle szelíd motorosok kultúrája, az ellenkultúra azért nem vert gyökeret minden csehszlovák városkában.
A filmben egyszerre van jelen Miloš Forman ironikus megfigyelői pozíciója és az a törekvése, hogy megértse az Újvilágot. Roppant izgalmas, ahogyan ez a film a nemzedékek kölcsönös egymásra csodálkozásának élményét is megragadja. Feszengésektől nem mentesen. A film végére egy kicsit megfordul a világ.
Az Elszakadás, amely azért még változatlanul szerzői film, üzleti sikert ugyan nem hozott, de Cannes-ban elnyerte a zsűri fődíját, és utat nyitott Forman számára a nagy produkciókhoz.

Rendező: Müpa