A Tanácsköztársaság bukásának napjaiban vagyunk. Vagy nem akkor Jancsó Miklós allegorikus történetének mindenesetre ez a kerete. A vörösök és a fehérek váltakozó sikerrel számolnak le egymással. De félreértés ne essék, Jancsónak ez a műve is a hatalom működéséről, természetéről szól. Most éppen arról, mit tesz a hatalom, hogy elfogadják, hogyan manipulálja az embereket, miként használja és miként veti szemétdombra őket.
Jancsó fél- és áltörténeti alkotásai soha nem a Jó és a Rossz Hatalom megütközéséről szólnak. Aki ilyesmire vágyik, válassza inkább A gyűrűk urát. Az Égi bárány e tekintetben az egyik legletisztultabb műve. Arra is rávilágít ugyanis, hogy a hatalom állandó változásban lévő képződmény, amely akár elveit feladva keresi önmaga megszilárdításának módjait. Ha kell, szövetséget köt a demagógiával, a giccsel, a vakhittel, a tébollyal, a halállal.
Kende János, a film operatőre folytatja a hosszú beállításokra épülő jancsói filmnyelvet. Különösen izgalmas azonban, ahogy a kép mélységében rétegeket hoz létre, így az egész filmet átjárja egy egészen különös egyidejű jelenlét, ahol az egymással szemben álló erők nem határolódnak el egymástól. Olykor egymásba hatolnak, átjárják egymást. Véget nem érő körtánc. A cím fájdalmasan utal a szentmise soraira. Ebben a kontextusban a világ nem szabadul meg a bűneitől.

A sorozat a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet (MaNDA) támogatásával valósul meg.

Rendező: Müpa