„Nem kell zeneszerzőt szereznem" – Woody Allen és a jazz
Vannak filmrendezők, akik szinte zeneművekként komponálják meg alkotásaikat, és az általuk létrehozott filmnyelvek mintha egyes zeneszerzőket vagy zenei műfajokat idéznének. Stanley Kubrick nyugodt építkezése és áradó eleganciája például Mahler szimfóniáit juttathatja eszünkbe, Quentin Tarantino filmjei pedig a rockabilly egzaltált ritmusaira emlékeztetnek. Ha azonban egy jazz-filmrendezőt kéne mondanunk, életművének sokszínűsége, valamint az egyes filmjeiben tapasztalható professzionális szertelenség okán minden bizonnyal Woody Allen lenne az.
Woody Allen jazzhez fűződő viszonya azonban ennél sokkal kézzelfoghatóbb. Gyerekkora óta a műfaj rajongója, olyannyira, hogy még művésznevét is Woody Hermantől, a kísérletező kedvéről és zenei sokoldalúságáról híres jazzklarinétostól kölcsönözte, még jóval azelőtt, hogy első filmjét elkészítette volna. Eleinte szopránszaxofonon tanult, ám hamarosan áttért a klarinétra, hogy zenei példaképei, Sidney Bechet és George Lewis nyomdokaiba eredjen.
Fiatal felnőttként Woody Allen rátalált másik szenvedélyére, az írásra, és szinte azonnal magába szippantotta a televízió és a standup világa. Amikor nem neves show-műsorok házigazdáinak írt vicceket, akkor maga adta elő őket Manhattan mára legendássá vált klubjaiban. A zene és a jazz iránti rajongása nem apadt el, csak búvópatakká szelídült tévés-komikus karrierje árnyékában – amikor azonban a 60-as évek végén elkezdett saját filmeket írni és rendezni, az általa kialakított filmnyelvben ismét elemi erővel tört a felszínre.
Egy 2001-es Guardiannek adott interjújában humorosan nyilatkozott a zeneszerzésről: „Nekem személy szerint - mivel magam csinálom ezt is - jó szórakozás a zeneszerzés. Amikor befejezem a filmjeim editálását, bemegyek a szobámba, ahol sok-sok lemezem van - jazz, klasszikus és könnyűzene. Ezek mind a rendelkezésemre állnak. Nem kell zeneszerzőt szereznem."
Az 1920-as és 30-as évek, a „jazzkorszak”, amikor a műfaj az egész nyugati világot meghódította, Woody Allen számos filmjében jut fontos szerephez. Ezek közül az egyik legnyilvánvalóbb az Éjfélkor Párizsban (2011). A főszereplő napjainkból a jazzkorszak Párizsába visszacsöppenve sorra találkozik a kor leghíresebb művészeivel, akik Európa és az Egyesült Államok legkülönbözőbb szegleteiből érkezve mind a francia fővárosban telepedtek le. Őket nevezte Gertrude Stein (a szintén Párizsban élő amerikai író-műkritikus-műgyűjtő) „elveszett generációnak”. A filmben olyan legendák tűnnek fel, mint Ernest Hemingway, F. Scott Fitzgerald, Pablo Picasso, Salvador Dalí, Man Ray és Luis Buñuel.
A világ második legjobb gitárosa (1999) – Sean Penn főszereplésével – egyenesen egy jazzgitáros karaktere köré épül, akit Django Reinhardt (a világ legjobb gitárosának) árnyéka, valamint saját magánéletének démonai bénítanak meg. Allen ebben a filmjében a kreativitás forrásvidékét kutatja, és azt boncolgatja, hogy a személyes sors milyen viszonyban állhat egy-egy művész utóéletével és örökségével.
A rádió aranykora (1987) című alkotásában olyan amerikai színészóriások kaptak helyet, mint Danny Aiello, Jeff Daniels, Larry David, Mia Farrow és Diane Keaton, mégsem ők a film igazi főszereplői, hanem a 30-as és a 40-es évek legnépszerűbb rádiózenéi, a korszak legismertebb big bandjei, valamint sanzon- és dalénekesei, akiknek számai láncszemekként fűzik össze a Woody Allen gyerekkorát idéző film egyes szegmenseit.
Érdekes kísérlet volt az 1989-es New York-i történetek című antológia is, amely a korszak három élő legendája, Martin Scorsese, Francis Ford Coppola és Woody Allen egy-egy rövidebb filmjéből áll össze. Három olyan történetből, amelyek együtt, „kánonban” képesek megragadni New York egyedülálló hangulatát. A három rendező nagyon is különböző gesztusrendszere, hangneme és témaválasztása úgy áll össze szerves egésszé, ahogy egy jazztrió különböző karakterű zenészei és hangszerei is képesek egyes összetevőik összességénél valami nagyobbat, jobbat, jelentőségteljesebbet létrehozni.
A fenti lista persze korántsem teljes, hiszen Woody Allen több mint fél évszázados rendezői és írói karrierje ezer szálon kapcsolódik a zenéhez, a jazz iránti rajongása pedig szinte minden alkotásában szerephez jut valamilyen formában. Életművén végigtekintve szinte hihetetlennek tűnik, de emellett még arra is jutott ideje, hogy – mintegy mellékprojektként – zenekart alapítson, és hétfőnként a New Orleans Jazz Band nevű formáció kötelékében lépjen fel a manhattani Carlyle Hotelben, vagy épp európai turnékra induljon zenésztársaival.
