A Kossuth-díjas koreográfus és táncművész, Frenák Pál pályáján nem először fordul elő, hogy új szereposztással, új tapasztalatok és élmények birtokában gondolja át egy korábbi művét. Most is ez történik, amikor tíz évvel a 2015-ös ősbemutató után újra röpteti Birdie című, emblematikus alkotását, ezúttal a Müpa Fesztivál Színházában. Az előadás trailerét itt tekintheti meg:

A határ FrenÁk sokrétű alkotói univerzumának egyik, ha nem leglényegesebb fogalma. A művész a Birdie-ben a bezártság és az elkülönülés, a szabadság és a végtelenség közötti képlékeny határokról is gondolkodik; a bennünk és körülöttünk emelkedő falak, az azokon való túllépés lehetőségei szintén megjelennek előadásában. A FrenÁk Társulat hét táncművészére és egy csellójátékosra szabott produkció időtől és tértől, kulturális és szociális háttértől függetlenül feltehető kérdéseket feszeget, amikor a minket elválasztó és összekötő korlátokról is bátran beszél.

FrenÁk szerint „a Birdie egy limitált, lehetetlen állapotból való testi, szellemi menekülés, kiútkeresés, önmegvalósítás. Mindenki került már az életében olyan helyzetbe, amire azt mondta, ebből nincs kiút. Olyankor kell mélyen belenézni önmagunkba, hogy hol van az a lelki, szellemi, fizikai erő, amivel tovább tudunk menni, új lehetőségeket találva.”

A koreográfus szabadon nyúl a Birdie évekkel ezelőtt létrehozott matériájába, társulatának „újgenerációs” művészeivel új mozgásanyagot teremt, miközben az előadás gerince érintetlen marad. A madár jól ismert motívuma révén a közönségnek tágas asszociációs környezetet nyújt, amelyben William Wharton regényétől Alan Parker filmjéig több, őt annak idején inspiráló társművészeti alkotásnak is jut hely.

A produkció izgalmas és egyedi térélményt kínál. FrenÁk a Tervhivatal építészcsoport tervezőivel együttműködésben alkotta meg a táncelőadás különleges díszletét, a közel két és fél méter magas elemekből felépített, szabadon átjárható fémlabirintust, amelyet a Logifaces innovatív térbeli kirakós játék ihletett.

FrenÁk hozzáteszi: „Azt próbálom bemutatni, hogy végül minden individuum eljuthat ebbe a különleges »madárállapotba«, ami valamiféle korlátok nélküli, végtelen, légies állapotot, gondolati szabadságot jelent. A színpad is ezt a szabadság-bezártság helyzetet idézi elő.” A szabad asszociációkra nyitott tér önálló képzőművészeti alkotásként is funkcionál, ámulatba ejtve a nézőt és kivételes kihívás elé állítva a táncost.

A 2015-ös Veszprémi Táncfesztiválon a legjobb előadás díjával, illetve közönségdíjjal elismert alkotás a gazdag FrenÁk-életművön belül is kivételes helyet foglal el. Korán felismerték ezt a kritikusok, akik elragadtatással szóltak a Birdie-ről.

Szabó G. László a darab kontextusáról is gondolkodott: „...ahol madár van, ott szabadság van. Végtelenség. Elvágyódás. A megszokottól eltérő realitás. De ahol madár van, ott kalitka is. Bezártság. Falak. Ketrecnek tűnő ágyak. Duplazáras ajtók. Belülről rácsozott ablakok. Szabadsághiány. Menekülési vágy.”

Turbuly Lilla alapos kritikájában igen elismerően szól a koreográfiáról: „...a mozgássorok lendületesek, […] a táncosok berohannak, vetődnek, csúsznak. Aztán csavarodnak, tekerednek. Meghatározók ezek a csavart mozgások, egészen a groteszkig kitekert testhelyzetek, és sokkal inkább jellemzik a koreográfiát, mint a harmóniára törekvés. Őrült tánc, de van benne rendszer...”

Bartuc Gabriella lényegi kérdéseket tesz fel elemzésében a Birdie apropóján: „Hogyan működik a fantázia, a képzelet, hogyan konstruálunk párhuzamos valóságot? Nehéz lenne pontosan leírni a madárrá változás, a repülés jeleneteit, mivel a tánc nem verbális kommunikáció, és minden test […] önmagában is filozófiai rejtély... Ikarosz felszáll a labirintusból. És lezuhan. Minden tragédia megtörtént már, és mi hideglelősen reszketünk, nehogy újra és nehogy velünk. FrenÁk táncosai egymás érintésével új hálókat képeznek. Készül az új utópia vagy a végső stratégia?”

Írta: Jászay Tamás

Frenák Pál napjaink egyik legizgalmasabb koreográfusa, a magyarországi kortárs tánc meghatározó alakja, aki szülei révén a siketek és nagyothallók jelrendszerének gyermekkori elsajátításából táplálkozva egy új mozgásnyelv kidolgozásával írta be magát a magyar tánctörténetbe és vívott ki nemzetközi elismerést.

A Budapesten született művész az 1980-as évek derekán Párizsba költözött, ahol a klasszikus balett több kiemelkedő személyiségével dolgozott, valamint Cunningham-, illetve Limón-tánctechnikát tanult. A társművészetek képviselői közül nagy hatást gyakoroltak rá Pier Paolo Pasolini filmjei, Francis Bacon festményei és Gilles Deleuze francia filozófus írásai. 1998-ban elnyerte a kiotói Villa Kujoyama koreográfusi díjat, így több mint fél évet tölthetett el Japánban – ez az élmény művészetére is jelentős hatást gyakorolt, a japán mozgás- és vizuális művészet, valamint a butoh több koreográfiájában megjelenik. 1999-ben az akkor már tízéves múltra visszatekintő Compagnie Pal Frenakot fiatal magyar táncosokkal bővítette ki, és párizsi, illetve budapesti székhellyel működő magyar–francia társulattá alakította, mely egyedülálló táncnyelvet hozott létre. Ennek fontos jellemzője a mimika, a jelnyelv és a test mozgásának integrált használata csakúgy, mint társműfajok (cirkusz, színház, divatbemutató, kortárs zene) beemelése produkcióikba.

Alkotásaival Frenák kétszer nyerte el a Lábán Rudolf-díjat, aktuális előadását szinte minden évben jelölik az esztendő legjobb táncelőadásának járó díjra. 2002-ben Harangozó-díjjal, 2006-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjével, 2007-ben Imre Zoltán koreográfusi díjjal, 2018-ban Magyarország Érdemes Művésze címmel, 2021-ben Kossuth-díjjal tüntették ki.