Négy és fél évtizeden ível át a ma esti koncert programja: a Faust 1859-es premierjétől az 1904-ben előbb megbukott, majd még ugyanabban az évben diadalmas sikert arató Pillangókisasszonyig. Olyan kort idéznek tehát a felhangzó számok, amelyben az opera még egyszerre számított a társadalmi és kulturális elit számára kitüntetetten fontos, reprezentatív műfajnak és a legszélesebb közönségrétegek szívbéli kedvencének. Az operakomponisták, mint például Giuseppe Verdi (1813–1901) és Giacomo Puccini (1858–1924) a nemzeti hősök és nemzetközi hírességek rangjára emelkedtek, az új művek és különösen azok legnagyobb slágerei pedig egyre gyorsabban jutottak el a modernizálódó Európa, sőt a világ négy sarkába.

Giacomo Puccini

Mindez természetesen művészi és üzleti versenyt, túlbecsülhetetlenül komoly kihívást is jelentett: a zeneszerzők és munkatársaik mind lázasabban keresték az eredeti témákat, a hatásos színpadi effektusokat és az új zenei megoldásokat. Így válhatott meglepően hálás operatémává Goethe sokrétű világdrámája Charles Gounod (1818–1893) révén, aki librettistái segítségével Faust és Margit történetszálából megteremtette a francia romantikus zenés színház egyik alapművét, míg a 18. századi francia színésznő, a tragika Adrienne Lecouvreur alakja Francesco Cilea (1866–1950) legsikerültebb dalművének színpadán lényegült át a szoprán dívák nemzedékei által áhított, hálás címszereppé. S nem utolsósorban ez az időben és térben egyaránt sokfelé tájékozódó, szüntelenül újszerű szüzsék és látványos helyszínek után kutató alkotói motiváció avatta Velence valóságos bédekkerévé Amilcare Ponchielli (1834–1886) Giocondáját, és röpítette el az egzotikum iránt fogékony közönséget az ókori Egyiptomba (Aida) csakúgy, mint az akkori jelen, vagyis a múlt századforduló Japánjába (Pillangókisasszony).

„A srác egy igazi sztár” – jellemezte Jonathan Tetelmant a New York Times még 2018-ban, és a még mindig csupán 37 esztendős tenor diadalmenetét utóbb a Covid-világjárvány sem tudta érdemben lelassítani.

© Ben Wolf

A budapesti közönség ugyancsak hamar közelebbi ismeretségbe kerülhetett az énekessel, hiszen 2021-ben itt énekelt a Müpában Elīna Garanča oldalán, és az akkor remek hanganyagának és hódító megjelenésének köszönhetően sokak által megcsodált Tetelman azóta az Opera színpadán és a Margitszigeten is fellépett már. Így ha operaelőadásban nem is láthattuk még itthon, azért annak a célkitűzésnek a sikerét bízvást mi is visszaigazolhatjuk, amelyet egy interjújában a következőképpen fogalmazott meg a lenyűgözően tudatos és önreflexív művész: „Az operai alakoknak hús-vér emberekké kell válniuk, teli érzelmekkel és minden más emberi vonással. A zene az az eszköz, amely mindezeket közvetíteni tudja számunkra. Én pedig azok közé az énekesek közé szeretnék tartozni, akik képesek megeleveníteni a legkülönfélébb karaktereket, és átadni a közönségnek mindazt, amit éreznek.”

Carolina López Moreno is a Tetelmanéhoz hasonló, meredeken emelkedő ívű indulással nyűgözi le az operavilágot. A fiatal szoprán meglepően későn fordult az opera műfaja felé: 21 esztendős volt, amikor a hangjában rejlő lehetőséget felismerő zenés színházi tanára megajándékozta az Aida, a Pillangókisasszony és a Traviata lemezfelvételével.

Az ajándékcsomag sorsfordító hatására López Moreno egy interjúban így emlékezett vissza: „Akkor hallottam először Maria Callas, Joan Sutherland, Montserrat Caballé és Anna Netrebko hangját. Azt hiszem, három napon át sírtam. Egyfajta érzelmi ébredés volt ez, a lelkem valósággal felrobbant. Azt mondtam magamban: ha ez a klasszikus zene, ha ez az opera, miért vesztegettem eddig másra az időmet? […] Azóta tart ez a küzdelemmel és szenvedéllyel teli utazás.”

A 19. és a kora 20. századi francia és olasz operairodalom nagy slágerei, a megidézett művek kulcsfontosságú pillanatai sorjáznak ezen az estén: a középpontban a szoprán és a tenor elkerülhetetlen, ám törvényszerűen akadályokba ütköző, sőt végzetes szerelmével. Ily drasztikus leegyszerűsítéssel élve akár egyetlen történetnek is vélhető mindaz, ami e koncerten elhangzik, csakhogy a megidézett művek más és más nehézségeket, megoldhatatlan problémákat tárnak a zene által felfokozott empátiát tanúsító közönség elé.

Az Aidában a szépséges címszereplő és a hős Radames szerelmét két tényező gátolja, majd lehetetleníti el: a fáraólány, Amneris féltékenysége, s még inkább az etnikai-háborús konfliktus, hiszen a tenor az egyiptomi hadak vezére lesz (ahogy arra híres románcában vágyik), és éppen Aida népe, az etiópok ellen indul harcba. Az álarcosbál két főszereplője, Riccardo és Amelia nem másutt, mint az akasztófadombon énekli el a nagy szerelmi kettőst: az éjszaka közepén, a már-már trisztáni szenvedély hevében egyetlen szám erejére megfeledkezve arról, hogy egyikük férjes asszony és anya, míg másikuk felelős államférfi.

Gounod operájában az ördögi alku révén öreg tudósból egy csapásra fiatal nőhódítóvá átváltozó Faust – magas C-vel is hitelesített – hő szerelme maga a bűnös felelőtlenség, amely romlásba taszítja a csábítás és az ékszerek szépsége iránt fogékony Margitot. A Gioconda Enzója kivételes eset: ez az inkognitóba kényszerült nemes ugyanis már nem a címszereplő utcai énekesnőt, hanem szívének régi-új választottját, a mezzoszoprán Laurát várja megvesztegetően szép románcával. A hivatását szerény alázattal gyakorló színésznő, Adriana Lecouvreur és az arisztokrata katonatiszt, Maurizio kapcsolatát viszont éppenséggel a mérgezéstől sem visszariadó, vesztes szerelmi rivális, Bouillon hercegné ármányai teszik reménytelenné.

A tizenöt esztendős japán leány, Cso-cso-szán mindenestől átadja magát Pinkerton sorhajóhadnagynak, majd gyermeket szülve egyre csak várja a férfi visszatérését. Az időközben az amerikai törvények szerint is megházasodó férfi végül megérti ugyan, hogy mit tett Cso-cso-szánnal, de gyenge ahhoz, hogy szembesüljön a tragikus következményekkel.

Mivel ezen a koncerten a francia és az olasz operarepertoár több kiemelkedően népszerű, emblematikus slágere szólal meg, mód nyílik arra is, hogy a hallgató rácsodálkozzon: miként rajzolja meg tenor- és szopránalakjai portréját egy-egy áriával Verdi, Puccini vagy épp Gounod. Ráadásul az ilyen áriaportré gyakorta nemcsak azt a szereplőt ábrázolja, aki előadja, de legalább annyira azt is, akiről szól.

Az Aida híres, darabindító tenorrománca (Celeste Aida) például túl azon, hogy még – utóbb csalókának bizonyuló – összhangban jeleníti meg Radames hadvezéri és szerelmesi pozícióját, emelkedő dallamíveivel érzékletessé teszi az „égi Aidát”, aki köré felfénylő glóriaíveket rajzol a szerelmes tenor és a zenekari kíséret együttjátéka.

A Pillangókisasszony legnevezetesebb részlete, Cso-cso-szán nagyáriája (Un bel dì vedremo) talán még összetettebb és rafináltabb mestermunka, amelyben a lassan ereszkedő, jellegzetesen Puccinira valló kezdőmotívum mintha látomássá merevedne ki. Az opera korábbi pillanataiból felsejlik az ígéret és a szerelmes sóvárgás emlékeztetője (utóbbi a koncerten is felhangzó, I. felvonásbeli kettősből származik), és még a visszavárt amerikai férj, Pinkerton elképzelt és eszményített alakját is megidézi a szófestésre is vállalkozó zene: úgy ábrázolva a férfit, amint fölfelé halad az emelkedőn otthonához. Az áriákat gyakran lezáró eksztatikus pillanat itt maga a képzeletbeli beteljesülés fortéban és fortissimóban, amelyhez ráadásul a zenekari befejezés is hozzáteszi a maga hatásfokozó nyomatékát.

Tudta, hogy Ponchielli Milánóban az ifjú Puccini professzora volt, és még első szövegírójával is ő hozta össze tehetséges növendékét?

Tudta, hogy tinédzserkorában Jonathan Tetelman egy rockbanda gitárosa volt, és utóbb még DJ-ként is kipróbálta magát?

Tudta, hogy a valóságos Adrienne Lecouvreur 1730-ban nem kaphatott egyházi temetést, és koporsója nem kerülhetett megszentelt földbe – méghozzá azért nem, mert színésznő volt?

Tudta, hogy Az álarcosbált olykor Verdi Trisztánjának nevezik, s hogy Gabriele D’Annunzio szerint ez „minden idők legoperaibb operája”?

Tudta, hogy Puccini „valóságos lincselésnek” ítélte a Pillangókisasszony milánói ősbemutatója csúfos fogadtatását?

Tudta, hogy Jonathan Tetelman kedvenc lemeze Michael Jackson Thrillere, és rejtett képessége, hogy remekül járja a moonwalkot?

Tudta, hogy a Gioconda librettistája Arrigo Boito volt, aki azonban nevét a Tobia Gorrio anagramma mögé rejtette?

Tudta, hogy az Aida és a Pillangókisasszony alapján is készült már musical?

Tudta, hogy Carolina López Moreno nem kevesebb mint öt nyelven – albánul, spanyolul, németül, olaszul és angolul – beszél?

Tudta, hogy az Aida körül az alapötlet sugalmazójaként és az ősbemutató jelmezeinek tervezőjeként egyaránt jelentős érdemeket szerzett a nagy francia régész, Auguste Mariette?

Tudta, hogy az Adriana Lecouvreur 1902-es milánói ősbemutatóján a fiatal Enrico Caruso énekelte Maurizio szólamát?

Tudta, hogy a Faust szövegkönyvét először Giacomo Meyerbeernek kínálták fel, ám ő visszariadt „a legnagyszerűbb német költemény ilyetén megtiprásától”?

Tudta, hogy Puccini a Pillangókisasszony komponálása idején autóbalesetet szenvedett, sípcsontját törte, de szinte rögtön meg is vásárolta következő gépkocsiját?

Tudta, hogy Az álarcosbált ma a bostoni változatban csakúgy játsszák a világ operaházai, mint az eredeti stockholmi helyszínnel és svéd szerepnevekkel?

A koncert jó eséllyel kelt fokozott érdeklődést a 19. század és a múlt századforduló olasz és francia operakultúrája iránt, így érdemes megemlíteni, hogy a közeli hetek-hónapok során alkalmak sora kínálkozik a Müpában újabb találkozásokra Verdi és pályatársai dalműveivel.

November 26-án kerül sor a Nabucco koncertszerű előadására, olyan sztárokkal a főszerepben, mint Amartüvshin Enkhbat és Maria José Siri. A Nemzeti Filharmonikusok január 14-én egy felfedezésre érdemes francia operát is megszólaltat Gounod kortársától: Léo Delibes Jean de Nivelle-jét, Vashegyi György vezényletével. December 13-án (majd ismétlésben 14-én) a Puccini-kortárs és Ponchielli-tanítvány, Umberto Giordano operai főműve, az Andrea Chénier közvetítését láthatjuk-hallhatjuk élőben a New York-i Metropolitan Operából, természetesen sztárszereposztásban: Szonja Joncsevával és Piotr Beczałával. A Met HD-közvetítések következő alkalma is egy 19. századi olasz slágerdarab előadása: a rendkívüli magasságokba szárnyaló, virtuóz szoprán- és tenorszólammal ékes Bellini-opera, A puritánok, Lisette Oropesa és Lawrence Brownlee főszereplésével.

Ha van kedve és ideje, hallgasson bele ezekbe a csodálatos művekbe is!

Ha pedig a koncert műsorán megidézett operák irodalmi vonatkozásai késztetnének valakit további tájékozódásra, akkor Goethe Faustjának újraolvasásán túl megéri rákeresni arra a búcsúztató költeményre, amelyet a megrendült és felháborodott Voltaire írt 1730-ban Lecouvreur kisasszony, hírneves színésznő halálára. Sőt, fellelhető akár az a Victor Hugo-dráma, az Angelo, Pádua zsarnoka is, amely a Gioconda librettójának irodalmi alapjául szolgált, és amelyet – mások mellett – az ifjú és lelkes Eötvös József báró fordított le magyarra még az 1830-as években.

Írta: László Ferenc

A Chilében született, de New Jersey államban nevelkedett Jonathan Tetelman egy kórus tagjaként már gyermekkorában bejárta a világot, ám tenorként – sikeres versenyszereplések nyomában – a múlt évtized utolsó éveiben vált a Puccini- és Verdi-hősök, valamint a francia romantikus repertoár főszerepeinek világszerte ünnepelt megformálójává.

© Ben Wolf

Hódításainak állomásai között a 2024–25-ös évadban sor került debütálására a Bécsi Állami Operaházban és Los Angelesben (Turiddu, illetve Pinkerton szerepében), tévéfelvétel révén pedig a hazai közönség is találkozhatott azzal a Daniel Harding által vezényelt koncertszerű Tosca-előadással, amelyben Tetelman Cavaradossi szólamát énekelte. Ebben a szezonban sok egyéb mellett egy müncheni Faust- és egy zürichi Werther-sorozat címszerepe vár még rá.

A Németországban nevelkedett szoprán, Carolina López Moreno albán anya és bolíviai apa gyermeke, aki 2021-ben debütált operaszínpadon a Turandot Liùjaként, ám azóta rövid idő alatt az olasz repertoár egyik legkeresettebb fiatal művészévé vált.

A sztáradottságokkal megáldott énekesnő Zubin Mehta karmesteri irányításával formálta meg A trubadúr Leonóráját, a londoni Barbican Központban pedig tavaly decemberben mutatkozott be a ritkán játszott Puccini-opera, A fecske női főszerepében, Antonio Pappano vezényletével. Az idei évet egy firenzei Bohémélet-sorozat Mimìjeként fogja zárni, de az évad során megfordul még többek között a barcelonai Liceu és a tokiói Új Nemzeti Színház színpadán is.

Gianluca Marcianò a ligúriai Lericiben született. 2006-ban debütált operakarmesterként Zágrábban, közreműködésére azóta számos brit operatársulatnál, de Oviedóban és Ljubljanában is igényt tartanak.

A széles repertoárral rendelkező olasz dirigens az elmúlt évek során olyan énekesekkel és hangszeres művészekkel dolgozott együtt, mint Bryn Terfel, Thomas Hampson, Sondra Radvanovsky, Maria João Pires vagy Gautier és Renaud Capuçon. Marcianò, akit a Sunday Times kritikusa hibátlanul stílusos és magával ragadóan drámai vezényléséért méltatott, jelenleg a tarantói székhelyű Magna Grecia Szimfonikus Zenekar vezető karmestere és az Örmény Állami Szimfonikus Zenekar első vendégkarmestere.

A legelső, rendszeres koncerttevékenységet folytató magyar szimfonikus zenekart Erkel Ferenc alapította 1853-ban, első koncertjük egyben – Európában úttörőként – egy bérleti sorozat nyitóhangversenye is volt.

A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara gazdag múltját számos zenetörténeti jelentőségű bemutató, illetve meghatározó zeneszerző és előadóművész neve fémjelzi. Az együttes olyan komponistákkal került szoros munkakapcsolatba, mint Liszt Ferenc, Goldmark Károly, Johannes Brahms, Antonín Dvořák, Gustav Mahler, Pietro Mascagni, Richard Strauss, Maurice Ravel, Dohnányi Ernő, Ottorino Respighi, Bartók Béla, Igor Stravinsky, Kodály Zoltán vagy Kurtág György.