Christoph Willibald Gluck (1714–1787) pályafutása a 18. század egyik legimponálóbb sikertörténete: a muzsikus erdészcsaládba született, majd küzdelmes éveket követően tehetsége révén ünnepelt világnagyság vált belőle. Első operáját Milánóban mutatták be, volt egy kevéssé sikeres londoni periódusa, majd a világjárásra ráunva Bécsben telepedett meg, hogy később engedjen a Marie Antoinette királyné által sugalmazott párizsi meghívásnak, fél évtized alatt forradalmasítva a francia főváros zenés színházi életét.

Christoph Willibald Gluck

Hírnevének és társadalmi felemelkedésének bizonyítékaként 1756-tól immár Gluck lovagnak nevezhette magát, abban az esztendőben ugyanis a pápa, XIV. Benedek az Aranysarkantyú-rend lovagjává avatta. (Ebben az elismerésben számos művész, így korábban Tiziano, később pedig Paganini is részesült.)

Gluck az operaműfaj egyik nagy reformátora. Alkotótársa, a költő Ranieri de’ Calzabigi (1714–1795) társaságában a ma este felhangzó Orpheusz és Eurüdikével kezdte meg azt a munkát, amelynek vezérelveit egy későbbi közös operájuk, az 1767-es Alkésztisz előszavában programszerűen is megfogalmazták. Fő célként az egyszerű szépségre, az antik görögségnek tulajdonított eszmény megvalósítására irányuló törekvést jelölték meg, amelynek érdekében indokolt „korlátozni a zenét, hogy igaz hivatala szerint a kifejezés eszközeivel és a történet követésével a költészetet szolgálja”. Eszerint a recitativóknak, áriáknak és kórusoknak kell a drámát szolgálniuk – és nem fordítva.

Az Orpheusz és Eurüdiké, amely már e szándék jegyében fogant, 1762. október 5-én a bécsi Burgtheaterben hangzott fel először, a császárné, Mária Terézia jelenlétében. A keletkezéstörténet azonban korántsem zárult le ekkor: a zeneszerző 1769-ben elkészítette az opera pármai változatát (ma este döntően ezzel a műalakkal találkozhatunk), 1774-ben pedig megszületett a jóval terjedelmesebb, francia nyelvű párizsi verzió. Sőt, ebből az évből ránk maradt az Orpheusz nápolyi változata is, amelyet – Gluck távollétében és a kor szellemében – egy helyi előkelő műkedvelő áriabetétei is színesítettek.

1769-ben Mária Terézia nyolcadik gyermekét, a huszonhárom esztendős Mária Amáliát – a leghatározottabban kedve ellenére – feleségül adták Párma Bourbon-házból származó hercegéhez, a nála öt évvel fiatalabb és nem különösebben vonzó I. Ferdinándhoz. A lánya érzéseit figyelmen kívül hagyó, ám a dinasztikus szempontokra annál jobban ügyelő császárné a szertartásra nagyszabású ünnepi darabot rendelt Glucktól, aki megalkotta a Le feste d’Apollo (Apollón ünnepei) című festa teatralét. Ez a színpadi mű – az ilyenkor kötelező prológ után, amely lojálisan megjósolja a herceg és arája majdani boldogságát – a görög mitológia három történetét eleveníti fel egy-egy felvonásban. A nem szűnő házastársi szerelmet példázó Philemon és Baucis, valamint a méhészet istene, Arisztaiosz Orpheusz és Eurüdiké történetéhez is kapcsolódó históriája után a harmadik felvonás, az Atto d’Orfeo nem volt más, mint a hét évvel korábbi Orfeo ed Euridice átdolgozása, hozzáigazítása a helyi igényekhez és lehetőségekhez. Az előkészületekre a főhercegnőt Bécsből jól ismerő és korábban még énekesként is szerephez juttató komponista személyesen utazott Pármába.

Az ünnepségsorozat első napján, a hercegi pár bevonulásakor, 1769. augusztus 24-én Gluck irányításával az alkalmi darabnak csupán ez a forma szerint harmadik felvonása hangzott fel (talán a prológ társaságában) – jeléül annak, hogy a fejedelmi megrendelők e korban használati cikknek, a látványos fogyasztás és a dinasztikus propaganda alkalmas és a legkevésbé sem érinthetetlen eszközeinek tekintették a zenés színpadi darabokat, köztük számos, ma már klasszikus remekműként tisztelt operát is.

Bár az antik mitológia alakjait és történeteit korunk kevésbé ismeri, mint a 18. század operai közönsége, Orpheusz mítosza máig népszerű maradt. Ő a dalok mondabeli atyja, aki – Aiszkhülosz megfogalmazása szerint – „bűbájaival az egész természetet bűvöli”, énekére megszelídülnek a vadállatok és a barbárok, de még a fák és a lelketlen kövek is hangjának hatása alá kerülnek. A muzsika mellett Orpheusz tetteit más területekkel is összefüggésbe hozták az ókoriak, neki tulajdonítva többek között az írás, a csillagászat vagy épp a mezőgazdaság meghonosítását. S ahogy származása (talán királyi sarj, talán Apollón fia), halálának elbeszélése is számos változatban maradt az utókorra. A legérdekesebb szerint Apollón riválisa, Dionüszosz isten elragadtatott női követői, a menádok széttépték Orpheusz testét, tagjait pedig szétszórták. A Hebrosz folyóba vetett fej ezt követően dalolva úszott, át a tengeren, egészen Leszbosz szigetéig, s miután kihalászták a vízből, jósolt is. A jóslás és a varázslás amúgy is szorosan kötődött Orpheusz alakjához, hiszen különböző titkos beavatási rítusok alapítójaként is tisztelték.

Orfeusz és Euridiké, Carl Goos, - 1826 - National Gallery of Denmark, Dánia

Orpheusz mítoszának legismertebb eleme kétségkívül az alvilágba való leszállás története. A dalnok azért indul el Hádész birodalmába, hogy kígyómarás következtében meghalt feleségét, Eurüdikét kiszabadítsa. Varázserejű művészetének hatására kérésének engednek is az alvilági hatalmak – egyetlen feltétellel: Orpheusz a visszaúton nem tekinthet feleségére. Ő azonban végül mégis rápillant a mögötte haladó, férje látszólag rideg viselkedését nem értő Eurüdikére. A hős vállalkozása így gyászos kudarcot vall – habár Gluck verziói Ámor közbelépésének köszönhetően többnyire boldog végkifejletet kínálnak a történet számára. De nem ma este!

Amikor Gluck és Calzabigi az 1760-as években megalkotta a maga Orpheusz-operáját, a dalnok gyásza és alvilági útja már több mint másfél évszázada a műfaj egyik legkedveltebb és legalapvetőbb témájának számított. Sőt, az operatörténet kezdetén is Orpheusz és Eurüdiké mítoszát találjuk, méghozzá nem is egy feldolgozásban, hiszen már Monteverdi 1607-es Orfeója előtt, még 1600-ban megszületett Jacopo Peri, illetve Giulio Caccini Euridicéje, de Marc-Antoine Charpentier is megírta a maga orpheuszi pokoljárását (La Descente d’Orphée aux Enfers, 1687).

Gluckék tehát ismerős terepen haladtak, mégis járatlan útra léptek azzal, ahogyan drámai formába öntötték és megjelenítették a lelkiállapotok bonyolult sokféleségét. Mindezt ugyanis a letisztultság, a póztalan szépség regiszterében sikerült kifejezniük, mellőzve a korban alapértelmezett énekesi virtuozitás számára tett öncélú engedményeket, a vokális szólamok túldíszítését. Operájuk legismertebb részlete, a gyásztól lesújtott Orpheusz áriája ennek legérzékletesebb példája. Nem csoda hát, hogy Gluck így fogalmazott: „Egyetlen csekélység elegendő ahhoz, hogy Orpheuszom »Che farò senza Euridice« kezdetű áriája a kifejezés csupán apró megváltoztatásával marionett-tánccá váljék. Egy hosszabb vagy rövidebb ideig tartott hang, egy hanyag tempóváltoztatás vagy hangbeli nyomaték, egy nem helyénvaló váltóhang, trilla, futam vagy melizma képes tönkretenni az ilyesfajta operák egy teljes jelenetét.”

Mindez persze nem jelenti azt, hogy maga Gluck ne változtatott volna akár ezen az árián is, többek között a ma felhangzó pármai verzió elkészítésekor. Mert amíg Bécsben egy nagyszerű alt kasztrált énekes, Gaetano Guadagni adottságaira szabhatta Orpheusz szólamát, addig Pármában a szintén ünnepelt, ám szoprán kasztrált, Giuseppe Millico volt kijelölve e szerepre. A komponista transzponálta a szólamot, a közkedvelt ária így az eredeti C-dúr hangnem helyett Esz-dúrban hangzik el. Mi több, egy másik áriában („Deh placatevi con me”) Millico még rövid koloratúrás szakaszt is kapott a képességeit megbecsülő mestertől.

Tudta, hogy Gluck apja a leghatározottabban ellenezte, hogy fia muzsikuspályára lépjen?

Tudta, hogy Cecilia Bartoli az éneklés, illetve a zenetörténeti értékek felkutatása mellett a flamenco iránt is elkötelezte magát, s hogy eredetileg táncosnő akart lenni?

Tudta, hogy a költő Calzabigit Mária Terézia 1774-ben, egy botrányt követően száműzte bécsi udvarából?

Tudta, hogy a középkori Angliában Sir Orfeóról és hitveséről, a tündérkirály által elragadott Heurodisról szólt egy népszerű elbeszélő költemény?

Tudta, hogy Gluck operái Párizsban hatalmas és szenvedélyes vitákat robbantottak ki a nézőtereken és a sajtóban egyaránt?

Tudta, hogy Händel úgy vélte, „Gluck annyit se ért az ellenponthoz, mint a szakácsom, Waltz”?

Tudta, hogy Orpheusz hitvesét egyik-másik antik forrás nem Eurüdikének, hanem Agriopénak nevezte?

Tudta, hogy a mai este karmestere, Gianluca Capuano filozófusi végzettséggel is rendelkezik?

Tudta, hogy Mária Amália sohasem bocsátotta meg édesanyjának, Mária Teréziának a kiházasítását, és hogy hercegnéként bő három évtizeden át ő irányította Pármát?

Tudta, hogy Gluck életművének fele elpusztult egy 1809-es tűzvészben?

Tudta, hogy a különböző mítoszvariánsokban Orpheusz anyjaként két múzsát, Kalliopét és Polühümniát is megnevezték az ókori görögök?

Tudta, hogy a hajdan Gluck által is büszkén viselt pápai Aranysarkantyú-rendnek János luxemburgi nagyherceg 2019-ben bekövetkezett halála óta nincsen egyetlen élő tagja sem?

Tudta, hogy az Orpheusz és Eurüdiké pármai változatának modern kori újrafelfedezése a Hernei Régizenei Napok 2014-es előadásával kezdődött?

Ez az este, hála az Orpheusz-mítosz szerteágazó hatástörténetének, valamint a bécsi klasszikát megelőző korok zenéit újrafelfedező általános érdeklődésnek, különösen sok irányba kínálhat kalandozásra csábító utakat, elsőként egy másik antik szerelmespár története, egyszersmind az operarepertoár egy másik korai alapdarabja felé. Henry Purcell Dido és Aeneasát január 10-én Christina Pluhar és az általa irányított Ensemble L’Arpeggiata koncertjén hallhatjuk a Müpában. Dido szólamában Baráth Emőkét hallgatva arról is meggyőződhetünk, hogy a glucki „Che farò senza Euridice” gyászához csupán a karthágói királynő élettől búcsúzó lamentója mérhető.

Jegyvásárlás

Január 21-én ugyanitt az a szimfonikus költemény hangzik fel a Nemzeti Filharmonikus Zenekar hangversenyén, amelyet Liszt Ferenc szentelt 1854-ben „az első költő-muzsikus” emlékezetének: az Orpheusz megszólaltatásával kezdődő koncert karmestere Lawrence Foster.

Jegyvásárlás

A New York-i Metropolitan Opera aktuális HD-szezonjának köszönhetően pedig tavasszal akár egy fordított és kortárs szellemiségű Orpheusz és Eurüdiké-feldolgozásra is ráismerhetünk Gabriela Lena Frank El Último Sueño de Frida y Diego című operájában, amely a művészettörténet alighanem leghíresebb festő házaspárját, Frida Kahlót és Diego Riverát állítja középpontba. A május 30-án élőben követhető előadás Diegóját Carlos Álvarez, míg a férjéhez az alvilágból egy utolsó utáni találkozásra, összecsapásra és búcsúölelésre visszatérő Fridát Isabel Leonard alakítja.

Jegyvásárlás

Ha van kedve és ideje, hallgasson bele ezekbe a csodálatos művekbe is!

Írta: László Ferenc