– Harmincévesen igazi sztárorgonista, aki emellett hárfán is játszik, énekel, kórust vezet, komponál, hangszerel, valamint ismeretterjesztő műsorokat szerkeszt és vezet. Hogyan kapcsolódnak össze ezek a tevékenységek a mindennapjaiban?

– Egyik következik a másikból, egymást feltételezik, és meghatározzák a napirendemet. Ami a hangszerelést illeti, gyerekkoromban izgalmas volt látni, hogyan ültethető át egyik hangszer technikája a másikra, eltérő akusztikus élményt és új jelentést teremtve.

– Mikor döntötte el, hogy különleges képességeit a zenei esélyegyenlőség érdekében kamatoztatja, például a Cambridge Organ Experience for Girls vagy a Bachaton program keretében?

– Szerencsésnek érzem magam, hogy muzsikus lehetek, hogy zenével foglalkozhatok, de tisztában vagyok azzal is, hogy ez a lehetőség nem mindenkinek adatik meg. Segíteni szeretnék: ne kallódjanak el a szegény sorban élő tehetségek, és ne legyen hátrány, ha valaki nőnek születik.

– Előszeretettel hangszerel, különösen film- és kortárs zenét. Konzultál ilyenkor a darabok szerzőivel?

– Néha igen, máskor nem. Mindig reménykedem abban, hogy elégedettek a munkámmal; a bemutató után látom is rajtuk, mennyire nyerte el a tetszésüket… Ez kicsit ijesztő, mert egy számukra kedves, általuk létrehozott művet írok át, hogy valami újat mondhassak vele, és csak remélhetem, hogy olyanná alakítottam, amilyennek ők is szívesen látnák.

– Van-e olyan filmzene, amit még szívesen felvenne a repertoárjára? Akár úgy, hogy kész hangszerelést játszik, akár úgy, hogy készít egyet?

– Ó, hogyne! Mindenekelőtt A Gyűrűk Urát. Imádom ezeket a filmeket és a zenéjüket is. Mostanában a Narnia krónikái foglalkoztat, amelynek szintén kiváló a zenéje. Szeretem a romantikus mozit, a vígjátékokat is, de zenei szempontból inkább a fantáziafilmekhez vonzódom, amelyekben sűrű drámai események peregnek a képernyőn, és a zene is ezek szerves részét alkotja.

– Muzsikusként mennyire érzi magát vizuális alkatnak? Látja maga előtt a képeket, amikor megszólaltat egy-egy filmzenét?

– Játék közben valóban peregnek előttem a filmkockák. De nem tudnám a fejemben megalkotni ezeket a képeket, holott mások erre könnyedén képesek. Én a hallásommal közelítek a vizualitáshoz, nem fordítva.

© Nick Rutter

– Eljátszott már azzal a gondolattal, hogy filmzenét ír?

– Annyira, hogy eredetileg filmzeneszerzőnek készültem. Később eltávolodtam ettől, de mostanában visszatérőben vagyok hozzá. Most nem férne bele az időmbe, hogy ebbe az irányba képezzem magam, de talán egy nap ennek is eljön az ideje.

– Mennyiben frusztrálja vagy éppen ellenkezőleg, lelkesíti, hogy minden új koncerthelyszínen okozhat meglepetést az ott található orgona? Befolyásolja-e egy koncertprogram összeállítását az adott hangszerről rendelkezésre álló információ?

– Nagyon szeretem, amikor egy számomra új orgonán kell játszanom. Megtapasztalhatom, ahogy a darabok felveszik a hangszer személyiségét, és ettől frissnek hallom a zenét. Ugyanakkor óvatosnak kell lennem: meg kell győződnöm arról, hogy az orgona, amelyen játszani fogok, rendelkezik-e mindazzal, amire szükségem van: kellő számú manuállal, regiszterrel, a megfelelő regiszterkapcsolókkal. Mindezt nagyon alaposan ellenőrzöm, mielőtt igent mondok egy felkérésre. Meg kell bizonyosodnom arról is, illik-e a hangszer a zenéhez, amit játszani akarok. A repertoáromhoz olyan hangszerre van szükség, amelyen nagyzenekari hangzás is életre kelthető. Persze időnként előfordul, hogy váratlan helyzetben találom magam, ilyenkor újra kell „programoznom” az izommemóriámat. Ezért mindig sok próbát kérek, hogy legyen időm megtalálni a legjobb megoldásokat, és edzeni tudjam az izommemóriámat az új hangszerhez.

– Milyen elvárásai vannak a Müpa orgonájával kapcsolatban?

– Nagyon örülök, hogy eljátszhatom rajta A Karib-tenger kalózait, ezt a színpompás zeneművet, amely lehetőséget ad arra, hogy az orgona legegyedibb hangjait, effektusait is kihasználjam.
Egyébként kevés dolog lelkesít jobban, mint ezek az első találkozások. Már gyerekkoromban is lenyűgözött, hogy minden orgona kicsit más, ami rengeteg lehetőséget nyújt a kísérletezésre, felfedezésre. Azóta is elbűvöl, ha orgonistaként folyamatosan finomhangolni kell az interpretációt, hogy illeszkedjék egy adott orgonához és egy adott épülethez.

Napjaink gazdagon hangszerelt filmzenéit gyakran sűrítik önállóan is sikeres zenekari kompozíciókká, amelyek ugyanúgy átírhatók orgonára (is), mint az eredetileg is hangversenytermi előadásra született szimfonikus alkotások.

A koncerten elhangzó mindhárom Hans Zimmer-mű filmzeneként született. A világszerte hatalmas sikert arató Da Vinci-kód egyik részlete, A Szent Grál lovagjai Anna Lapwood meghatározó gyermekkori élményeinek egyike. „Élénken emlékszem arra, amikor először láttam a filmet. Hallgattam a zenét, és hihetetlenül intenzív érzelmek kerítettek hatalmukba. Este az ágyban leírtam a harmóniákat, és megpróbáltam megérteni, hogyan képes Zimmer ilyen erős hatást elérni az ismétlések és a hangszerelés segítségével. Minden alkalommal, amikor ezt a darabot játszom, eszembe jut az a libabőrös érzés.”

A Csillagok között szintén különleges szerepet játszott szakmai pályafutásában. Egy alkalommal koncertezni érkezett a londoni Temple Churchbe. „Nem tudtam ellenállni, kipróbáltam, vajon hogy szólhat orgonán.” A filmzenéből készült szvit Cornfield Chase (Üldözés a kukoricaföldön) tételét írta át hangszerére, és amikor a felvételt feltette a TikTokra, azonnal berobbant vele a zenei köztudatba. Ez volt az első filmzene-átdolgozása, így különösen közel áll a szívéhez.

A Karib-tenger kalózaihoz írt filmzenéből is született szvit, amely joggal számíthatott sikerre, hiszen Geoff Zanelli, a filmzene nagymestere is megsüvegelte: „Amit Hans a kalózfilmekkel művelt, az a műfaj hangzásvilágának újradefiniálása”.

Ha kicsit közelebbről megismerkedünk a többi darab keletkezésével, illetve történetével, számos filmzenei kapcsolódást fedezhetünk fel bennük. Philip Glass, a minimalizmus egyik legjelentősebb képviselője, „zenéjében az ismétlődés varázslatos atmoszférát teremt, amelyben a zenei motívumok apró sejtjei folyamatosan, látszólag véletlenszerűen változnak, mint a felhők az égen” (Jeroen van Veen, Brilliant Classics). Mad Rush (Őrült rohanás) című, 1979-ben, egy korábbi orgonamű nyomán keletkezett szólózongora-darabját koreográfusok is felhasználták, és a The Hours (Órák) BAFTA-díjat nyert filmzenéjével együtt rákerült a Best of Glass című albumra is.

Az „őrült rohanás” után megnyugvást hoz az Ave Maria. Johann Sebastian Bach Wohltemperiertes Klavierjának legelső prelúdiumához Charles Gounod illesztett dallamot, melyhez később az Ave Maria himnuszszöveget társították. Számtalan különböző átirat készült belőle, ezek rendszeresen felcsendülnek esküvőkön, temetéseken, ünnepi alkalmakkor, valamint természetesen filmekben is.

Egy másik prelúdium, Rachmaninov Moszkva harangjai alcímű cisz-moll prelűdje is eljutott a filmvászonra: a nyolcszoros Oscar-díjas Alan Menken használta fel Stephen Schwartz szövegével az 1996-ban bemutatott Disney-filmben, A Notre Dame-i toronyőrben (amiért újabb Oscar-jelölést kapott).

A két prelűd-ihlette darab között egy Lapwood számára különösen fontos mű szólal meg: Benjamin Britten operája, a Peter Grimes zenéjéből készült szvit, a Négy tengeri közjáték. A komor remekművet Lapwood zenekari muzsikusként játszotta először. „Lehetőséget adott arra, hogy teljesen más módon szeressek bele az orgonába, egy olyan zenének köszönhetően, amelyet hárfaművészként ismertem és szerettem meg. Röviddel a karantén előtt kezdtem el dolgozni rajta, azt tervezve, hogy átírom az első tételt, a Hajnalt. Amikor rájöttem, milyen jól illik az orgonához, nem tudtam ellenállni, és kipróbáltam a többi tételt is. A munka – egyfajta karanténprojektként – több mint egy évig tartott, ez az egyik legnagyobb vállalkozás, amelyen valaha dolgoztam, és nagyon élveztem az egyetlen feladatra való folyamatos, intenzív összpontosítást.”

Maurice Duruflé Prelúdium és fúga Alain nevére című darabja 1942-ben született a két évvel korábban elesett Jean Alain orgonista emlékére. A francia hatok, főleg Poulenc kompozícióinak hangzását idéző improvizatív mű elevenen nyüzsgő bevezetője – mely a darab során vissza-visszatérő epizóddá alakul – leginkább egy francia film zenéjére emlékeztet. Az epizódokat Jean Alain Litániájának egyik témája szakítja félbe újra és újra.

Anna Lapwood gyakran játssza női komponisták műveit, és újakat is rendel tőlük. Limina Luminis (A fény küszöbe) című darabját Olivia Belli 2023-ban „az első szólófellépésemre írta a BBC Proms fesztiválon. Azóta is az egyik kedvencem, szinte valamennyi koncertemen eljátszom. Minden alkalommal arra az érzelmi utazásra gondolok, amelyet az űrhajósok tesznek meg, amikor felkészülnek az űrrepülésre; olyan, mintha az elméjükben lennék, átélve az összes, az utazásra való készülődés közben felmerülő ellentmondásos érzelmüket. A repülés közeledtével hullámzik, egyre erősödik az izgalom, majd keveredik a magabiztossággal és a büszkeséggel. Amikor a darab közepén a rakéta felszáll, a textúra intenzívebbé válik, a hangerő hirtelen megnő; a hatalmas crescendo, a zaj és az erő teljesen körbeveszi az űrhajóst. Aztán hirtelen minden elcsendesedik – ez az a pillanat, amikor az űrhajós eléri a pályát, és megfordul, hogy először lássa a Földet az űrből” – mesélte ez év márciusában.

Rachel Portman, akit 1992 óta az egyik legkeresetteb hollywoodi filmzene-komponistaként és ebben a minőségében az első női Oscar-díjasként tartanak számon, ugyancsak elszánt harcosa a Lapwood által is képviselt női egyenjogúságnak. Flight (Repülés) című darabját hegedűre és zongorára írta, majd szólóhegedűre és zenekarra hangszerelte át.

Írta és az interjút készítette: Tóth Anna

Anna Lapwood orgonaművész, karmester, karvezető és műsorvezető, a Royal Albert Hall rezidens orgonistája, a BBC Singers művésze. Idén felkerült a Sunday Times Young Power listájára, amely az Egyesült Királyság 30 legbefolyásosabb 30 év alatti fiatalját ünnepli. A Gramophone magazin a „klasszikus zene álomnagykövetének” nevezte, fellépésein és a közösségi oldalakon széles közönséget ér el. Mintegy kétmillió követője van, online bejegyzéseit több tízmillióan látták.

© Charlotte Ellis

2021-ben debütált a BBC Promson, amelynek azóta is visszatérő vendége. Ekkor jelent meg első szólólemeze, az Images is, rajta Britten operája, a Peter Grimes Négy tengeri közjátékának orgonaátiratával. Ezt a LUNA című album követte, amely az Egyesült Királyság klasszikus zenei sikerlistájának élén a műfaj leggyorsabban fogyó terméke lett. Lapwood számára a változás jelenti az egyetlen állandóságot, amit zenészként is érzékel. Ezért is játszik fontos szerepet életében a felvételkészítés: „…pillanatkép arról, hogyan érzek az adott zenével kapcsolatban életem egy bizonyos pontján”. E gondolat jegyében ajánlja figyelmükbe májusban elkészült Firedove című albumát is.

Spotify belehallgatás