Bizáncban az orgona megmaradt az uralkodók, udvarok hangszerének, nem kapott helyet a keresztény liturgiában. A nyugati kereszténység azonban alkalmazni kezdte: egyenrangú feladatot kapott az énekesekkel a liturgikus énekek előadásában, de ekkor még – az orgona akkori technikai adottságai miatt – sosem az énekesekkel együtt szólalt meg. Az egyáltalán nem egységes korai orgonakéziratok azt mutatják, hogy a hangszer leggyakrabban a szertartás valamelyik énekelt részét helyettesítette, a római katolikus hagyományok szerint például a gyülekezetet helyettesítve, a kórussal váltakozva szólaltatta meg a zsoltárt, antifónát, himnuszt. Más esetben a liturgiai vákuumokat – bevonulást, áldozást – töltötte ki. Erre az alapvetően improvizatív hangszeres műfajok voltak alkalmasak.
1312-ben egy német mester Velencében megépítette az első nagy templomi orgonát, amelyet aztán az újabb és újabb hangszerek sora követett. Ezek egyre jobban hasonlítottak ma ismert leszármazottaikra: a XV. században megjelent a pedál, s a fehér (elefántcsont) billentyűk között feltűntek az ébenből készült feketék is. A népszerű többszólamú kórusművek előadásához speciális részműveket készítettek, így világosan kirajzolódhattak a szólamok, különböző hangszíneket lehetett létrehozni, a hangszíncsoportokat egymás után szembe lehetett állítani, a pedál fejlesztésével pedig az egyre fontosabbá váló basszus szólamot lehetett hangsúlyozni. A billentyűsorokat egymáshoz olyan közel helyezték el, hogy most már egy orgonista játszhatott rajtuk. Még csupán egy lépés kellett ahhoz, hogy a manuálokat egy játszóasztalon, egymás alatt helyezzék el. Innen rövid út vezetett a „klasszikus”, három manuálos, pedáljátékkal rendelkező orgonákig.
Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24