3. HASZNÁLAT ÉS REPERTOÁR
„Venit organo in Franciam” (Frankhonba jön az orgona) – szólt a tudósítás, amikor a bizánci császár 757-ben légfújtatós, ólomsípokból álló orgonát ajándékozott Kis Pipin királynak. A római gladiátorok zajos viadalain, cirkuszi előadásokon használt hangszer tehát – eleinte csak az énektanítás eszközeként – Nyugat-Európában is megjelent. Hogy eleget tehessen a fokozatos igénybevételnek, berendezése módosult, mérete megnőtt. Feltűnt azoknak az uralkodóknak az udvaraiban, akik orgonaépítő szerzeteseket foglalkoztattak, és egymástól orgonistákat „kölcsönöztek”.
A XIII. századtól a nyugati keresztény egyházban végleges otthonra lelt orgona változásait két igény sürgette: a könnyebb játszhatóság és a liturgikus zene alakulása. A billentyűket igyekeztek kisebbre és könnyebben mozgathatóvá építeni, a levegő egyenletes áramlását pedig mechanikus szerkezetekkel könnyíteni. Ennek megfelelően alkották meg az újabb sípokat, alakították azok méreteit, állították be hangolásukat. Hordozható, kisméretű portatívokat és regálokat, valamint felállítható pozitívokat készítettek, hogy kisebb térben, mobilizálhatóbb hangszerekkel rendelkezzenek.
Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24