A viziorgona
Kteszibiosz hangszere nem maradt fent, de a Cicero által hidraulisznak (hydraulum organumnak, azaz víziorgonának) nevezett szerkezet egyik – felirata szerint Kr. u. 228-ban adományozott – példányának részei 1931-ben éppen a mai Budapest területén található egykori római településen, Aquincumban* kerültek elő. (1. kép) Akkor már négy regisztert (meghatározott hangkarakterű sípsort) használtak, s a levegőmozgást kétféle kihúzható csúszkával szabályozták: az egyik fajta az egyes regisztereket, a másik az egyes billentyűket látta el levegővel. Az épségben és teljes egészében megtalált alkatrészek mellől kezdetben hiányzott a víztartály és annak üstje. Ebből többen arra következtettek, hogy ez már légfújtatós hangszer („organum pneumaticum”) lehetett. S ha Rómában esetleg mégsem, Bizáncban már egészen bizonyosan légtömlők váltották fel a hidraulikus prést. Később azonban az orgona alkatrészeitől egy kicsit távolabb fellelték légüst egyes alkatrészeit, amik alapján a víziorgona szélrendszere a XX. század végén rekonstruálható volt.
1931-ben találták meg a régészek a hangszer darabjait, amelyről egy évvel később be is számoltak a Strasbourgban rendezett organológiai kongresszuson. A fennmaradt töredékekből több rekonstrukció is készült: 1935-ben Geyer József és Sugár Viktor irányításával a pécsi Angster József és Fia Orgonagyár, 1997-ben pedig éppen a Pécsi Orgonaépítő Manufaktúra építette újra a szerkezetet. (2 kép) Az orgona kapcsán van tudomásunk az első aquincumi orgonaművésznőről, Aelia Sabináról is, akinek sírfelirata szerint „Alakja örökké él az emberekben, mert gyakran kedvesen meg-megszólaltatta orgonáját”.
Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24